Szelíd, szegedi versek

Az alkonyi Tiszán átszáll merengőn

A takarodó trombita szava,

Mint párját vesztett vadgalamb az erdőn

S túl tornyokon borong haza... haza.

A falu lelke zeng a trombitában

Szilajon, mélán, árván, elhalón.

Az ég pirul haragvó esti lázban

S a felhő rajta: holt hattyú a tón.

A falu lelke esd a trombitában,

Mely magánosan búg, trara, trara.

Városból szálló honvágy ez haza.

És elcsuklik a hang az éjszakában

Egy hosszú, hosszú fáradt altatóval,

Mint a fiáért síró anyasóhaj.

Túl a Tiszán, az újszegedi parton

Egy óriás szem nézi Szegedet,

Száll vén tetőkre, fákra bús kitartón

És kémleli az esti egeket.

Az alvó Tisza fölé von szivárványt,

Új Hadak útját mély hun sír felett.

Virrasztja a ráctemplom ódon álmát,

Majd a Boszorkány szigeten mereng.

Borzongva látják a poros akácfák,

Hajlongva várják varjas jegenyék

A néma partok lázas, nagy szemét.

A Város alszik, ő imetten átszáll

S egy bőgős hajó kormány lebeg,

Mint Elmo tűz komor gályák felett.