Szellők zenéje

Szellők kísérnek mostanában engem,

szellők szavára száll az alkonyat.

Szellők zenélnek, túlvilági hárfák,

szellők nevetnek ezüst éjszakán át,

s csiklandva fricskázzák az arcomat.

Honnan repülnek? A hajam kibontják,

hozzám tipegnek észrevétlenül,

s egyszerre lelkem egy fekete, halvány

szerelmes arcú szellőlányka karján

száll, száll, tovább repül.

Mind pajkosak, betyárok és enyelgők,

kitépik a párnát fejem alól.

Nyakamba fújva rántják ingemet le,

szikrát, tüzes port hintenek szemembe,

s kacagnak, hogyha könnyem árja foly.

A messzeségbe, szellők tengerére

űz olykor egy ravaszdi szélkalóz,

és hogyha jázminos az este s holdas,

egy széltündérke űl könyvemhez - olvas -

s halkan tovább lapoz.

Minden helyütt szél, szél, szelek zenéje,

lágy, altató, halk temetői dal.

Szellő a szerelem, szellő az élet,

a csók, a tűz szeles magasba réved,

s a szende szél már szendergő vihar.

Üres levegő, kék ábránd a vágyam,

üres levegő szellőpalotám.

Én hallgatom e dalt. Szememben éjfél.

Virrasztva vacogok a kósza szélnél,

s búcsúzó arcom halovány.