Szemeimet a hegyekre emelem

„Szemeimet a hegyekre emelem.

Onnan jön segítségem.”

- Zsongott bennem a zsoltár ritmusa,

De eltemetett, bús szerelemképen.

Tompán, fojtottan, mint búvó patak.

Nem mertem szemeimet fölemelni.

Láttam a boldog vetélytársakat,

A tetők víg, szerencsés szeretőit.

S maradtam otthon, roskadtan, magamba,

Mint kit egy hangos szívverés is rémít.

S most még egyszer mégis csoda esett:

Jöttem, láttam, győztem a hegyeket,

S a csúcsokat csókoló napsugár

Nem vakította meg

A hegyekre fölemelt szememet.

Négy ragyogó, verőfényes, igaz nap.

Négy naptárból kiszakított aranylap.

Négy örökkévalóságba iktatott,

Kibeszélhetetlen, boldog, mély titok.

Ezek a szürke, hallgatag kőszálak

Papok, s nem prédikálnak,

Próféták, de senkit nem feddenek,

Se vétkes királyt, se vak népeket.

Csak állnak s várnak

Mindenkit, aki fáradt,

Mindenkit, aki megterheltetett.

Időtlen idők óta

Itt állnak s várnak:

Örökös szürke vőlegényei

A Csendnek, a Havas menyasszonyának

Hallgatnak, várnak.

Jó, komoly barátok.

Sok balgatag kérdésre nem felelnek.

Nem avatkoznak a mi életünkbe.

De ha hozzájok megyünk: fölemelnek.

Szikla. Döbbentőn tornyosodik föl.

Csak tekintetem kúszik föl reá

Függőleges falon.

És visszahull.

Alul

Szeszélyes rajz cifrázza a követ.

Runák, rovások, hieroglifek:

Kő-evangelium.

A föld történetéből

Egy ősi, titokzatos fejezet.

Felírva találjátok ezeket

A Nagykőhavason.

Írták az áradó és apadó

S lassan visszavonuló tengerek

Anno egyben,

Ama első napon.

Az Embernek előtte.

Mikor csak Isten volt és a hegyek.

Pásztorgyerek. A szava idegen.

A szeme mosolyog.

Nincs benne gyűlölet, sem félelem.

Tetszik nekem.

Szentgyörgynapjától Szentmihálynapig

Itt terelgeti nyáját csendesen.

Emberrel itt alig találkozik.

A gondja csak a máé

S nem veti árnyékát a holnapig.

Kenyere málé, túró, vadgyümölcs.

Igénytelen és bölcs.

Százesztendős imakönyvben lapozgat,

A „Szív tükré”-ben.

Húsz lejért vette.

Tudja, hogy őt is Isten teremtette.

S nem tudja, hogy az urak mit forralnak

Párisban, Bukarestben, Budapesten.

Tilinkóz egy sort. Hallgat azután.

Mosolyog, méláz, ül a szikla fokán.

S az együgyűek mennyországa nyílik

Szívében kéken, mint az encián.

A medve jött. A rémület riadt.

A legelőkre nem volt vissza-út.

Vad szirtfalba hajlott a lanka le.

Szökellt a vezér kos őrült irammal,

Szelíd szemére vér-fátyol borult,

Az otthonos táj irtó idegen lett.

Táncoltak körös-körül a hegyek.

S vérködös szemmel ugrottak utána

Háromszázan: aranygyapjas sereg.

Gyönge testekből hörgő piramid:

Szirt tövén véget ért a vad menet.

A Nagykőhavason

Egy kicsi kőhalom.

Ez emberkézre vall

Simára csiszolt oldalaival.

S mért, mért nem: ez még áll.

Határkő. Elment tőle a határ.

S tulajdonkép minek

Ezen akadni meg?

Megakadnak a vándorfellegek?

Ledülnek töprengeni a szelek?

Mi lehet, mi e magasban is fáj?

Innen s túl egy az ég és egy a táj.

Innen s túl egyformán szegényesen

Gyalogfenyő és boróka terem.

A Nagykőhavason

Egy kicsi kőhalom.

Egy kicsi kőhalom.

Egy kicsi sírhalom.

Alatta mégis egy világ pihen.

Láttam, ahogy valaki ráborult

És sírt keservesen.

Ahogy a hegyek nőnek,

Úgy törpülnek a fák.

Nagy szálfa-gőgöt nem tűr

A magasság.

A törpefenyő fája

Alázat fája itt.

Nem hívja ki öntelten,

Mindíg viharközelben -

A menny villámait.

Hanem azért próbáld

Tövestül tépni ki:

Beleszakadsz, de ő

Magát nem engedi.

Indája szikla-szívós,

Acél a gyökere -

Rácsap, de belecsorbul

A Bucsecs kard-szele.

A rádühödt szelekkel

Dühödten birkózik,

Vad oromtalajába

Vadul kapaszkodik.

A földre fekszik néha,

Mint tanult birkózó,

Vélnéd: vég-kimerült, -

S ím: talpra-pattanó.

Nagy, büszke rokonságból

Kis mostoha-kölyök:

Legárvább, legkeményebb,

Ki ide felszökött.

Törnek a szálfák lennebb,

Roppan ezer derék.

De él itt fenn e hajló,

Magát mindenkép tartó,

Megpróbált nemzedék.

Menedékház a Nagykőhavason.

Ezernyolcszáz méter tenger felett.

Emberfeletti csend.

Az ablak nyitva van.

Az ablakon beúsznak

Méltóságosan, kézzelfoghatón,

Kisértetiesen a fellegek.

A völgyben éltem le az életem,

De mindíg-mindíg felleg-űző lázban.

A mélységből kapkodtam fel utánok.

Most ők nyúlnak utánam.

Leszállt az éj. Eltűnt a Cenk.

Magába, magasan

Fent, fent,

Mindíg rokontalan:

A Cenk lámpája leng.

Gyökértelenül, szinte csillagképen,

Inkább a semmiben, semmint az égben.

Eltűnt a Cenk.

Fent, fent

A cenki lámpa leng.

Minden lenti láng idegen neki,

S a csillagok csak fél-testvérei,

Szánják és szeretik,

És mégsem tehetik,

Hogy végleg otthon érezze magát.

S lent otthontalan város és világ.

Fent, a szeplőtlen csillagkoszorúban

A cenki lámpa szégyelli magát.

Se föld, se menny,

Se lenn, se fenn,

Testvérek közt is fájón idegen,

Erdélyi éjben együtt csak velem:

A Cenk lámpája leng reménytelen.

Zord magaslat: a Fellegvár ez itt.

Erőszak rakta s tartja falait.

Ember-önkény és változó uralmak

Láncot csörgetnek és rabot tartanak.

Szurony, szörnyű rend, vessző, fegyelem

Itt sötét börtön-flóraként terem.

Rém-madárként egy emlék suhan át:

Nyögnek a befalazott katonák...

Ezerhatszáz... olvasom egy falon - -

A doh s a penész ma is hatalom.

S mily nagy erősség ez itt, nézve lentről,

S mily vakondtúrás fentről, a hegyekről.

Bucsecs, Csukás, Királykő, Kőhavas:

E fellegvár alattuk mily avas.

A Nagykőhavason mentem én átal

És találkoztam fent a Szabadsággal.

Ment nagy léptekkel: világ számüzötte,

Fenyőszag tömjénezett körülötte.

Kalapján virított a sziklarózsa,

Vissza se nézett a völgybe alóla.

Vándorbotjával verte a követ,

Minden ütése villámot vetett.

A hátizsákja telve ezerjóval,

Ezerjóval, embernek nem-valóval.

Fütyölt. Visszhangjaként víg füttyszavának

Túlvilági viharok orgonáltak.

A déli nap, ahogy zenitre hágott

Nézte az elszabadult Szabadságot.

Ment nagy léptekkel, bottal, tarisznyával,

Szemére vont virágos kalapjával.

Ment völgyből fel, világból kifele:

Ki-ki lássa, mire megy nélküle.

Ment, az embertől egyre távolodva,

Ment csúcsról-csúcsra, csillagtávolokba.

Kincse túldrága volt méltatlanoknak:

Vitte ajándékul az angyaloknak.

A sziklarózsa régen elvirult.

Amit most hoztam: csak a levele.

Kicsi, fénytelen, fakózöld levél.

Nincs egyebem.

Érjétek be vele.