Szemek szimfóniája

Ó nem így akartam én egyszer vallani rólatok női szemek

Zörgő szavakat zihálva egymás hegyén-hátán hangsúlytalanul

Mint akit kedvesei közt váratlanul tört le a kórság

Nincs már ideje hörgő tüdejéből mint repedt fuvolának

Résein át fülsértő sipítás közli szánalmas dadogással

Élete titkát hogy szerette a hű nőt és más semmitmondó szavakat

Micsoda költeményt terveztem minő rímeket lüktető ütemén

Beethoveni dalnak összecsengő szárnyas igékből

Micsoda korallkincseket akartam felhozni harmatosan

A nyelvtenger mélyéből ahol a szó gyökeredzik

Hogy aki hallja hosszan búgja és zümmögje utána

Távoli távoli távoli tengerek búgó üzenetét

Mindez tovatűnt az emberi szív nem tengeri kagyló

S elapad lassan a dal amelynek nincs szövege

Haszontalan emlékek csődtömegében turkálva ma éjjel

Találtam e jegyzeteket egy vershez szemekről amikbe meredtem

Elmondom halkan és üresen ahogy emléket mondani illik

Azt a félórát amikor megfogamzott bennem a dal

Talán egy boldogabb korban eldalolja helyettem valami költő

Velence felől hurcolt zakatolva egyszer ősszel a bécsi vonat

Szurkos nagy hegyek közt vezetett kanyarogva az út

Csupa dolomit alul zöld és sárga vörhenyes erdők

Tarka szoknya s kötény terebélyes asszonyság derekán

Aztán övön felül csak csupasz és meztelen feketeség

S végre a csúcson hósapka tiszteletes fehér hajkorona

Ezen az úton rázkódott száz évvel ezelőtt egy postakocsi

Ablaka mentén szépívű orral egy büszke férfiprofil

Nézte az ormokat s rajtok a felhők tömör gomolyát

Goethe János tünődött azon amit száz évvel utána

Einstein és Eötvös fedezett fel a vonzás viszonylagos elvét

S közben várta őt a lagunák közt egy furcsa utolsó szerelem

Ölemből lecsúszott amit olvastam az Italienische Reise

S bámultam magam is e zord és gyönyörű hegyeket

S szóltam döbbenve magamhoz mért is vagy hát a világon

Mi tart itt ez a zöld televény vagy a bérci magasság

“Szürke elmélet” hogy tudjam mindennek mi a miértje

Vagy a latin narancsligetek “lombok közt izzó aranya”

Hogy boldog akarok lenni vagy annál több s van-e több s van-e más

S ekkor két hegycsúcs közt fönt az acélkék boltozaton

Ott hol az erdők s gazellatapodta füvek zónája lezárul

Hallgatagon és sárgán bukkant ki elém az éjben a félhold

Mint egy kérdőjel a mondat végén amit felírtam az égre

Itt e földön téged boldogság úgy hívnak hogy szerelem

S téged szerelem élete tartalmának tartott az ifjú

Van-e hát élet túl a szerelmen van-e lét az életen innen

Mint ahogy szikla van és hó és felhő és sivító szélviharok

Odafönt magasban ahol már fűszál se terem meg

Ott éreztem én akkor magamat azon a válaszvonalon

Lépjem-e át felejtsem-e el a vágyat a vágyat

Ezt az egész édes és fájó és ostoba lázat a testben

Forduljak-e vissza mint a pilóta mikor ritkul a légkör

Fogytán a gáz meg a gőz és a motor zihálva kihagy

Lent a lapályon kis falu vár pirosfedelű csárdaszobával

Fehér terítő s ablakon át templom s templomon túl temető

Jó lesz benne feküdni kéjtől és kíntól fáradt tetememnek

S elfogott undor és félelem és harag mint még soha tán

Egyszerre kétféle dallam szólt lelkemben szörnyű macskazene

Külön mindkettő remek együtt gyötrelem és üvegkaparás

Egyiket küldte felülről a szférák orgonasípja

Másik a velencei vadvizek lehelletét hozta felém

Bűzösen és mákonyosan mint régi bérházudvarokon

A csatorna és a latrinák közeléből kintorna bús mekegése

Amitől édeset és undokat álmodik vackán a tízéves férfigyerek

Paplan alá dugva fejét dobogó szívvel barna boszorkány combjairól

Így vergődtem émelygős szívvel s szorongva dobogó gyomorral

S emlékeztem egy régi lépcsőház vásott kövein futottam fel és le

Álmosan éjjel nyitva kaput négyszer kopogva a házmesteri fülkén

Szolgálni egy szegény és gonosz és hideglelős beteget

Negyedízben nehéz volt a kereszt leültem a lépcsőre pihenni

És csukott szemeimbe halvány fénnyel jött egy váratlan Jelenés

Jól látom most is női arc volt nem ismerősé nem láttam azelőtt

Szánakozó lágy mosoly puha száján s a szeme megesett rajtam

Nézett rám nagy szánakozással dorgáló nagy szeretettel

Nézett egy darabig aztán ködbeborult halavány lett és eltűnt

Elöntötte a béke felálltam s szégyenkezve mosolyogtam

Hogy ily gyenge vagyok és gyáva és hitványul kétségbeesem

Ó hiszen van valahol valaki mindegy hogy ismerem-e vagy se

Ó hiszen vannak zúgó tengerek és libegő ligetek valahol

Ó tele van tele van szemekkel éjjel és nappal a térség

Lásd meg a szemeket mindenütt ott vannak lesnek rád őrzik a lépted

Titkon kukucskálnak halkan nevetnek ha csetlik és botlik a lábad

Mégy neki falnak tombolsz és káromkodsz mint a bolond

Néznek rád a szemek ezer rejtekhely sokezer zugából

Néznek a képek a régi falon tünődve néz a tiktakos óra

Faujjait arca elé tartva fái közül néz rád a titokzatos erdő

Néz rád kék szirmai közt kehelyszemével a nefelejcs

És a mályva bársonyos irisze s az irisz kék szeme néz rád

Néznek a házak az uccán s tágrameredt sárga szemével

Eltátva szinte a száját bámészan néz rád a teli hold

Bámul és lézeng utánad hogy el ne maradj fut a ház peremén

Pislogva és hunyorogva folytonos nézéstől gyulladt sokezer szemével

Mást se csinál csak folyton téged néz a csillagos égbolt

S a csillagos égbolt mögül is nyilván néz egy óriás szem

Dermedten ahogy tenmagad is nézted a lencse alatt

Elbűvölve s megbabonázva mikrobák cikcak rebbenését

Ó most már tudom mit láttam bennetek szerelmes női szemek

Ez a sok szem akart belőletek egyszerre együtt nézni belém

S én magam is ezt a sok szemet próbáltam gyüjteni egybe

Gyűjteni gyújtópontba felgyújtani véle remegő szíveket

Ó hogy nyilal most is kicsi fájással szívembe az emlék

Hosszan és szótlanul és szégyenkező félszeg nevetéstől

Míg a borzongás villanyos árama futkározott kék libegéssel

Szikrázva ujjakon át egyik test idegéből a másik idegbe

Ó hogy bámultuk tágrameredten egymás szemét régi szerelmes

Asszonyaim akiknek arcát is szinte feledtem most mindegyik arc

Egybefolyik lágyan s csak a Szem világít át az idők vizein

Csak a szem csak a szem világítótornya az éjben

Park fái alatt kávéház sarkában téli fagyon s nyári mezőkön

Tágult szemek és lecsukódók és ködbeveszők és könnybeborulók

Végtelen tükrök sora egymás szeme a szembogarakban

Egy pici ember ez én vagyok pici szemében egy még picinyebb ez ő

Lélek tükre periszkóp és utalás és vágy és messze ígéret

Így bámultak egymásba rettenve és boldogan egymást hipnotizálva

Míg elzsibbadt és elalélt a két test s csak két pár szem lobogott

Két pár szem élt megszázszorozottan mint a fantasztikus filmeken

S egyik se tudta tovább melyik szem az övé s melyik a másiké

Nem Eros nevetett már itt s nem a pufók kicsi gyermek

Ezek a szemek már egymásbamerültek s nem akartak más szemeket

Vagy ha igen csak azért hogy százezer év messze homályán

Feltámadjanak és újra s meg újra keressék s leljék meg egymást

S ráismerjenek ez volt az aki odaát a sötétben

Alvó arcomra hajolt s hívott ébredj fel és jöjj a világra

Érdemes jönni itt vagyok én is várlak és vár a tüzes nap

És vár a hegyek tarka lejtője és vár a havas hegyorom

Zárt levél minden emberi élet és zárva kerül be a sírba

Nincs aki felvágja csak a szerelmes szem éles sugara

Véka alá rejtett fény voltál volt a vékán egy repedés

Abból egyetlen szikra kibukott és megvillant egy pillanatig

És átcsapott egy nő szembogarába s aztán lezárult ez a szem

S most már csak a mennybolt lát és néz csak az Isten

Csak a mindenség bámul rád s nem érti mit óhajtsz.