SZENT LÁSZLÓ KIRÁLYRÓL.

Egy vén regét mondok Szent László királyról,

A cserhalmi hősről, Bélának fiáról;

Ki, - mint megíratott lapján krónikáknak, -

Kilencvenkettőt hogy ezren túl irnának:

A pogány kunokkal harmadszor vítt harcot,

Kik országán tőnek sok keserves sarcot.

Először is vitéz karjának általa,

Ő nagy megromlásuk Kisvárdánál vala;

Reájok-nódítván magyaroknak hadát,

Vón a kun futamást, elvesztvén a csatát.

Másodszor a Tömös mellé rekedének,

Hol lőn nagy folyása támadók vérének:

Egy lábig vesztenek partján a folyónak

Csupán egy szaladván haza hírmondónak.

Ákos vezér alatt, most harmadik csatán,

Háborgatá a hont istentelen pogány.

A dolgok mivoltát hogy megbeszélené:

Két szemes száguldót futamtatott elé.

De vérszemet kapván már a magyar sereg,

Jötte árát a kún harmadszor adta meg:

A porba hullt kemény Ákos vezér feje,

László király saját kezével ütte le:

Megrontá, elveszté utána táborát,

Táplálván testökkel az égnek madarát.

Futott, ki a kemény csatán el nem veszett,

Erdőkben, bérceken keresvén rejteket;

Sok pedig keresztyén-fogságba akada;

Imígyen pusztúlt el kunoknak ő hada.

László, ki megveré az ellen hadait,

Békében hordozá népének gondjait;

A megnyugvásra nem is hagyván időt

Ügyes-bajos dolog Tordába hítta őt.

A nép rövidségét mert szivére vette,

A helytelenkedőt büntetvén felette;

Gonoszoknak útját hatalma elveszté,

Szarvat emeljenek, addig nem ereszté.

S bár útain annyi boszúság találta

Mikoron feddőzött, magát megbírálta,

És a népek felett itélt igazságban,

Nagy jó véget érvén minden szándékában.

Orcáját a szegény előtt nem rejtette,

De vígasztalással s kenyérrel éltette;

Ezért nagy hivségét birta ő népének,

Kik látták jóvoltát szelíd elméjének,

És járt az Úr előtt tiszta kegyességben,

Ki látta útait magasságos égben.

Történt egyik napon, László király midőn

Lovagolna, kopár, csendes halomtetőn,

- Hol árnyas rengeteg köríti a helyet, -

Tünődő lelke mély gondokba mélyedett:

És gondja közepett eszébe nem vevé,

Hogy egy gyanús csapat sietve tart felé;

A vert had emberi, lappangó kunfiak,

Mutatta fegyverök, mutatta a sisak.

Ösmérte a királyt a kósza kun csapat,

Látván, mint hulla el szörnyű csapás alatt

Ákos a had feje, a bús vitéz előtt;

- A harcos óriást, ösmérte minden őt! -

László csak egyedűl, s mi több fegyvertelen!

A csapat vakmerő, - fejszámra negyvenen. -

S midőn a rengeteg szélén ólálkodott:

Meglátta a királyt s vesztére lelt okot;

Kiáltván nagy-fennen vérbosszu szavával:

»Társak! veszessük el hatalmát, magával!

Ki által gonoszúl, vitéz kun, harcmezőn

Éhesen károgó hollóknak étke lőn!«

A mély-gondú király szemét hogy felveté:

Átlátta a veszélyt, amely fenyegeté;

Reá már vonva volt a halálnak íja;

Hogy éltének várát végromlásra víja;

Nem volt bízakodás emberek fiába...

Veté reménységét seregek urába!

Ki által népének, mely már elepede,

Hüvös forrást nyitott a szikla kebele,

S kinek őrző karja fedezte, mint paizs,

Éltét a csatákon: benne bizék ma is.

Ki bízik az Úrban, az meg nem szégyenűl,

Mert az ő angyali tábort-járnak körűl.

László fohászkodék... s az Úr oltalma kész:

Földig ketté hasadt az izmos sziklabérc,

Egymástól messze eltágulván két fala,

Közben fejszéditő üres mélység vala,

Mely őt elválasztá vad üldözőitől,

Kik álmélkodással állottak túl-felől;

Majd rettegés között mind hátra-tértenek,

- Kezökből elhullván a gyilkos fegyverek. -

És míg a szent király bizton tovább-megyen:

A csudának jele maradt azon helyen,

Mély lópatkónyomot hagyván a mén lába,

A tetőt borító kemény kősziklába’.

Sok századoknak lőn azóta múlása,

Miképen egy éjnek rövid vigyázása;

Azóta elhamvadt László, a szent király,

És sok koronás fő sírboltja álminál;

Hanem patkónyoma maiglan ott vagyon

Szent László lovának, a szirtes bércfalon;

Hol lassú zörejjel ömlik le a patak,

Szirten ülő tisza- s topolyafák alatt.

Körűle hallgatás... s a multak képe leng...

S az érező kebel mélyen el-elmereng.