SZENT NYOMORÉK, RIADJ!

Mily ádáz végzet zord zaju tankja jár

A szittya földön? - roppan a régi rög,

S a szent hon négy bús sarka árván

Felcsikorog, s repedezve hull szét.

Ó, hol vagy Isten, hajdani hős Hadúr,

Kit felcifrázott diccsel a dőre gőg?

Avitt mentédben, agg szakállal

Merre borongsz aluvó egekben?

Hiába tört a századok éjjelén

Sustorgó vérünk vad melegű, nehéz

Sugárral égre, mint gigászi

Bús biború, szomorú szökőkút?

Hiába mosta könny apadó szemünk?

S a pórusok hűs könnye hiába hullt:

A véres, fájó, vak verejték

Égre emelt busa homlokunkról?

Ó, nemzetem, szép, lankatag, ős fajom,

Jaj, hogy lehet, hogy most, mikor újra kelsz,

S nyújtóznál végre hosszan, vígan,

Zsibbadozón a tagok leválnak?

De kelj föl mégis, szent nyomorék, riadj!

Míg boldog népek új lakodalma zeng,

Ne ülj az útfélen ma döglő

Csonka gyanánt, aki sírva koldul!

Jussod, ha nem több, jussod ez ünnepen

Egy bús üvöltés, poklokig orditó,

Egy büszke, nagy, dacos kiáltás:

Rajta, azért is! el a mankót!

Ha sántán, sírva, reszketve is, de föl!

Koporsók közt is, táncra csak, élni még,

Hajh, szörnyübb tán a hős halálnál,

Jöjjön a bátor, a hősi élet!

Emeld fel áldott, megtaposott fejed,

Megfogyva bár, de törve nem! - újra zengd!

A csonka törzs vén szíve döngjön,

S ősi, erős karok újra nőnek!