Szentbeszéd

Én, ki tavaly még könnyű szívvel jártam,

forró sugárban,

most járok itt a sápadt, bús fagyok

fenyérein

és fölorditok: hol vagyok?

Testvéreim.

Volt egy kutyám,

s nem vertem ki, mikor haragos éjjel

a hóvihar acsarkodott a széllel,

csunyán.

S mikor beteg lett,

köré sereglett

a bánatom, a gondom.

Fölkeltem, hogy reá tekintsek,

úgy néztem, mint egy árva kincset.

Egész éjszaka virrasztottam otthon.

Aztán vásott és buta lázban

nem madarásztam,

mert szántam a madárfiókot, a picinykét.

Vígan kaszáló,

zöld, könnyü háló

zacskójával nem fogtam soha pillét.

Sohase ültem lesve régi cser-tőn,

vörös vadat nem űztem havas erdőn.

Kikerültem a gyíkok napos árkát.

El nem tapostam

a réteken a szentjános-bogárkát.

Mostan

elmondom nektek, emberek.

Csak ezt, csak ezt - könnyezzetek.