Szentjóbi Szabó László’ halálára.

Legszebb korában hát csak elaszhatott

híres Biharnak drága tenyészete,

elköltözött az Alkotónak

szent kebelébe Szabó barátunk!

Tsendes könyek köztt képzelem untalan’

mikint ohajtá: hogy remegő kezét

búcsúzva még egyszer tehesse

holta előtt szeretett kezünkbe.

De börtönyinknek durva rekesszei,

mellyek szegénytől elkülönöztenek,

nem engedék meg, hogy halandó

karjainak jeleit vehessük.

Tornyos Lienznek kőfalas udvara,

hol véle eggyütt a’ komor éjszakát

reménnyel áltató beszédnek

váltogatási között kiültem!

Benned szögeztem visszölelési köztt

lassú halállal tellyes ajakira

vég csókomat. Tebenned élt még

énnekem, alkonyodó barátom!

Nem látta többé városodonn kivül

érette váltig csüggedező szemem,

csak bús nyögése tűnt be hozzám

rejteke’ réseiből koronkint.

Ti, kik rekeszben tűrtök az Inn felett,

indullyatok meg társotok’ alkonyán,

sirassuk eggyütt, kik köz okból

mennyei szíve miatt szerettünk.

‘S ha majd az enyhültt sors’ könyörűlete

megnyittya egyszer dupla vasajtajit

szűk tömlöczinknek, hogy hazánkba

hempelyedő vizeken lefollyunk,

menjünk el eggyütt szent maradékihoz,

‘s öntsük ki sírjánn tiszta dicséretit,

könyzáporinkkal megjegyezvén

hantföldelét elaludtt öcsénknek.

Ő majd lebegvén arczulatink között,

nedves szemünköt nyögve törülgeti,

‘s érette sínlő szíveinket

mennyei csendgyeivel megáldgya.

De ti, Tirolnak jámbor öregjei!

e’ néki szenteltt földre ne lépjetek,

hanem, ha néma tisztelettel

mint örökös siralom’ helyére!

Az nyugszik ebben, kit tudománnyai

jónak, nemesnek szíve, szerelmei

szelídnek, ah boldogtalannak,

tett egyedűl az agyas Szerencse!