SZÉP ASSZONY

Tatárjáráskor egy jó férfinak,

Kit társi Bús Ferencnek híttanak,

Erdők között ép úri háza volt,

Mely ellenségnek még nem udvarolt.

Fő bútor benne a szép nő vala,

Ferencünk édes kedves angyala;

- Így hívatá magát a kis gonosz,

Bár benn’ együtt volt minden házi rosz. -

Hűsége nád, és nyelve kard; maga

Majd fergeteg, majd villám zápora;

S ha minden férfi oly vitéz vala,

Nem vesztél volna úgy, oh Hunnia!

Elég az hozzá: bármily volt Kató,

Bár kedve tengerhabként változó,

Bár férjével váltig hadakozott,

De szép, igen szép volt az átkozott.

Történt, hogy visszakészült a tatár.

Dultan minden, nem volt mit enni már;

Az éhség kergeté a sereget,

Melyet vitézség meg nem győzhetett.

De még kitértek néhol s a vadak

Végső dühvel szörnyekké váltanak.

Hogy s hogy nem volt? egy erre tévede,

Egy rőt tatárfi; vállán tegeze,

Kezében kard, vasünge tetemén,

S öldöklés lángja apró két szemén;

Mindenfelé, ahol járt, rettenet

Volt e kis ember százezer felett.

Hogy erre tért, körültekintgete,

S magával ilyenkép beszélgete:

„Ki az, ki ott oly kényesen tanyáz?

Kié a kert, kié az úri ház?

Oh boldog óra, boldogabb tatár,

Itt téged e ház kincsre, nagyra vár.”

S jön, lát és győz - nem, győzetik!

Most egyszer színe százszor változik;

Rőtből rőtebbé, s apró két szeme

Két pislogó mécs s minden fegyvere.

Majd hogy magához tér a bámulat,

Lélekzetet vesz, s mond ily szavakat:

„Hallod, magyar, dúlhatnám házadat,

S ha jelt adok, kövön kő nem marad:

De nem bántlak, nem bántom kincsedet,

Engedd ez egyet át, szép hölgyedet.”

Igy a lator vér, a tatárfi s jő;

Már fenn ölében a szép ifju nő,

Választ sem várva hajt s rohan tova,

S örűl, hogyan nem még talán soha.

A férj - ki fesse lelke bánatát?! -

Utána néz, amilyen messze lát,

És mit tesz? ah hajléka puszta már;

Bámúl és felsohajt: „Szegény tatár!”