SZÉP JOLÁNKA.

Hóvihar zúg, fúja éjszak,

A metsző hideg szelet,

Káldi a vadászsereggel,

Járja künn a bérceket;

Vára csendes és körötte

Nyugszik a sötét vidék,

Egy teremnek ablakában,

Csillog a bús lámpa még.

«Nincs, ki a rabló kezéből

Engemet kimentene,

Hozzád esdeklem, tekints rám,

Irgalomnak Istene!»

Így sohajtoz a teremben,

S álmatlan virasztva ül,

Szívrepesztő gyötrelem közt

Szép Jolánka egyedűl.

Szép Jolánka, kit, bolyongván

Egykor a Vág partjait,

Koszorúba fűzve dal közt

A tavasz virágait,

Káldi lángoló szerelme

Vad dühében elrabolt,

S évet sír le néma búban

Mint felhők között a hold.

Gondolatja messze szállong

Honvidéke halmain,

Apja ősi csarnokában,

A Vág bájos partjain;

S ott, hol vért áldoz honáért

Kendi a harc bajnoka,

Aki szívének szerelme,

Aki élte csillaga.

S ím a várnak udvarában

Tompa nesz kél s zaj riad,

És fülébe lónyerítés,

Patkók dobbanása hat.

A sötét előteremben

Férfiléptek konganak,

Ajtó nyílik, és berobban

Egy magas vitéz-alak.

Felsikolt a lyány ijedve:

«Kendi, Kendi, szent egek!»

S a bajnokra dől, szemében

Forró cseppek rezgenek.

«Lelkem sírt, epedt utánad,

Mély, ah mély kínt szenvedék!

Mennyi éjem volt virasztva

Látta hű tanúm, az ég.

Ámde itt vagy, és enyém vagy -

Boldogító gondolat! -

Egy pillantat karjaid közt

Meggyógyítja kínomat.

Honnan, oh te kedves, honnan

Hajt e zordon förgeteg?

Fürtiden mint csillog a fagy,

Arcod, ajkad mily hideg!»

«Fürtimen bár csillog a fagy,

S arcom és ajkam hideg,

Hagyd, oh hagyd leányka, kedves:

Bennem a szív lángmeleg.

Jöttem érted, hogy kezéből

Rablódnak kimentselek;

Jer, ne késsél, míg a zordon

Éj homályi rejtenek.»

«Jaj nekem, szivem szerelme,

Jaj nekem, ha itt talál

Rablóm, a vad, a kegyetlen,

Sorsod rablánc vagy halál,

Tagjaimban mint hül a vér!

Szívem mint szorúl, remeg!

Fuss! veszélyt hoz minden óra -

Lesnek áruló szemek.»

«Lyány, azért küzdék viharral

Futva messze földeket,

Hogy zsarnok kezekbe’ tudjam

Hervadozni éltedet?

Lyány, szerelmem lángja gőz-e,

Melyet szellő elfuvall?

Bajnokodnak nincs-e lelke

Víni érted százakkal?

Ülj nyeregbe, hajnalig még

Messze száll velünk a mén;

Szűn a vész is, csillagokból

Int felénk a jó remény!»

Mond a bajnok, és nyeregbe

Tenni ölbe vette őt,

Haj de késő! - lárma zúg már,

S kürt rivall a vár előtt.

Megjövének - s hallja Káldi:

Udvarán egy mén nyerít,

Hallja s bosszulángra lobban

S felriasztja emberit.

«Fel, legények, a kapukra,

Rabló dúlja váramat!»

S gyorsan szökken a nyeregből

Mint felhői csattanat.

«Isten, Isten, itt a vég!» mond

S összeroskad a leány.

S már rohan be Káldi népe

A teremnek ajtaján.

Felbőszűlt tigrist ha láttál

Párducokkal küzdeni,

Kendi úgy ví rablókézből

Kedvesét megmenteni.

Gyászvilága a teremnek

Mérges harcaikra süt;

Látni vérnek áradását,

Látni dúlást mindenütt;

Kendi rakva már sebekkel,

Ámde karja még erős,

S holtakat holtakra hányva

Bástyaszirtként áll a hős.

Hajh de aki többek ellen

Víni győzne harcvihart,

Ércből Isten nem teremte

Törhetetlen férfikart:

Gyorsasága végre lankad,

Lángja csökken és kihűl,

S száz csapások záporában

A holtakra halva dűl.

Mit jelent e víg zajongás?

Ki ül fényes ünnepet?

Mért lepé meg ennyi vendég

A magas vártermeket?

Nász van, táncosok sürögnek

Szívderítő víg zenén,

Szép Jolánka a menyasszony,

Büszke Káldi vőlegény.

A termek fölékesítvék,

Száz szövétnekfény ragyog;

Jöttek nagy számmal leventék,

Hölgyek és országnagyok.

Minden arc örömben úszik,

Villogók a szép szemek;

Szűzek, ifjak boldogító

Mámorban merengenek.

Egy arc van csak ennyi sok közt,

Melyen gyászjel látható:

A menyasszony arca oly szép,

Melyhez nincsen fogható;

Lelke mintha messze vágyna,

Messze égiek felé,

Mert földön reményvirágit

Balsors összetépdelé.

Rég imádság tárgya ő már

A szelíd pórnép között;

Régi hit, hogy földi létből

Égi honba költözött.

Élhet-e utált karok közt

Ily felsőbb világi lény?

Élhet-e mátkája szörnyű

Gyilkosának kebelén?

Mint vésztől letört virágszál

A nap hervasztó hevén,

Fáklya elhaló világa

A sötét bolt éjjelén:

Egy kicsiny szellőfuvallás,

És a fény többé nem ég:

Olyan ő; vélnéd szivének

Minden dobbanása vég.

Nagy zsivaj van a teremben,

Zajlik a tánc és zene;

A menyasszony szép fejével

Pamlagára pihene.

Környezői szétmenének,

Kímélvén a szenvedőt,

Egy vagyon csupán, ki folyton

Vizsga szemmel nézi őt.

E körben hivatlan vendég,

Senki őt nem ismeri,

Harcfinak mutatja módja,

Öltözéke, fegyveri.

Réz sisak borúl fejére,

Mellét vas páncél fedi,

Tőrszemével a menyasszonyt

S vőlegényt kémlelgeti.

Most egyszerre elsötétül

A lovag tekintete,

S felnyúlván ülőhelyéből

Daliás szép termete,

A menyasszony pamlagánál

Ünnepélyesen megáll,

Vége táncnak és zenének,

Minden szem feléje száll.

«Szép Jolánka vőlegénye!

Merre andalog szemed?

Jer kedves menyasszonyodhoz,

Nézd meg mesterművedet!

Itt fekszik némán, halottan,

A kezed-rabolta nő;

Most lehelte végfohászát

Szíve, a rég vérező.

A szülék szemfénye volt ő,

Tőlök durván loptad el;

És miatta bánatában

Megszakadt két agg kebel.

Mátkáját megöldökölték

Udvarodnak őrei,

Őt magát halálra kínzák

Zsarnokságod tőrei.

Megkondúlt halálharangod,

Vérrel élő szörnyeteg!

Bűneid menyasszonyodnak

Bátyja bosszulandja meg:

Váradat hadam keríti,

Téged kardom éle vár:

Nyúlj fegyverhez! vétkeidnek

Eddig terjed a határ.»

Elszörnyedve e szavakra

Szétfut a vendégsereg,

Káldi s a lovag kezében

Már villognak fegyverek.

Forr a két bajnok haragja

S bőszülten egymásra csap,

Mint midőn két hím oroszlán

Martalékon összekap.

A lovag harcol szilárdan,

Ámde társa már remeg,

Egy csapás még s a lovagnak

Karja Káldit ölte meg.

Ajka nyílt, de szólni többé

A halál már nem hagyott,

Völgybe roskadó szoborként

Omlott össze a halott.

Káldi vára puszta rom lőn.

Kő kövön alig maradt;

Szerteszórvák omladéki

Vad bokrok s cserjék alatt.

Élő lény nem jár körűle

Gyakran hosszu éven át,

Néha a völgy fülmiléje

Sírja ott el gyászdalát.

A várról a táj lakói

Több regéket mondanak;

Vannak, akik ott az éjben

Zokogást hallottanak.

Egy igaz csak: életen túl

Gyűlölők és szeretők,

Ha egy hant fedezte is be,

Békében nyugosznak ők.