Ó szép magyar fejek, ti drága-régik

Ó szép magyar fejek, ti drága-régik,

költők, az írás büszke bajnoki,

ifjan virágzók és ifjan-lehullók,

Ady, Csáth Géza, édes Cholnoky,

aki regés és mélyen-kék szemeddel

jártál közöttünk, kísértet gyanánt,

tébolyt keresve, s szájadon kigyúltan

égett a szesz, mint baljós, lila láng.

Vásott köpeny a válladon, s mi néztünk,

halántékod megeste kora dér.

De homlokodon láthatatlanul nyílt

a mágus-kincs, a bánat és babér.

Gangesz sem oly szent, mint a Duna tája,

hol él a régi, fáradt, hősi faj,

s csodát teremt és megrepedt szivéből

még-még kiszakad egy-egy ősi jaj.

Áldott legyen az, aki átkozott itt

s gúny és tövis nő a pora felett.

Amerre jártak ők, ott a titok volt

és a Kelet, a százszor szent Kelet.