SZÉPLAK

Mint zaj elől fut az erdőnek fejedelme, az alban

Fölriadott szarvas, s csörtetve az őszi levél közt

Mindaddig viszi büszke fejét hátára hajoltan,

Míg vég rengetegét szaladással eléri Bakonynak:

Úgy az idő fut lelkem elől s vágyaimnak előle;

Elrohan a feledés honjába, hol a patak immár

Nem csörög, ősz partján a fáradt szép Rege szúnyad,

S a rokon Álomnak szó nélkül nyugszik ölében.

Téged is, oh Völgység! az idő kiragadjon-e tőlem,

Szóljak-e mindenről, ha dal ébreszt, csak ne terólad?

És ha neved zendűl nagy késő korra lejutván,

Senki ne tudja, hogy oly szentté lett tájad előttem?

Hogy fiatalságom tündérországa te voltál?

Halmaidat koszorúzza borág, koszorúzza tetődet

Százados erdőség; köztök, mint égi maradvány,

Nyúlnak el a völgyek, fiatal szépséggel igézők:

Ott mikor elfáradt testem nyugalomra hanyatlik,

Lelkem az ifjúság képét öltözve magára,

Ábrándozva bolyong egyedűl a csörge pataknál,

S szárnyain ismét a szerelemnek hordja bilincseit,

S hordja szelíd kötelét az elomló szőke hajaknak.

Álmaiból virradnia, haj! mért kelle; miért kell,

Megsiratott szép völgy! szemeimtől messze maradnod,

Hogy soha több víg hang dallód ajakára ne keljen,

És legyen a dalban minden szava, mint szive oly bús?

De te nevezve maradsz kedvemben, búmban egyenlőn

Legkésőbb napomig, s mely tájadon őrzi regéit,

Állni fog emlekeim közepett a széplaki bús rom.

Elfárad, mig az erdőket megjárja morogva

A rontó zivatar, s halmán, mint fülmilefészek,

Csendesen áll Széplak, vésztől nem bántva, közöttük.

És Ugod és Zenedő, Széplak szép asszonya, ketten

Új boldogságnak nem számlált napjait élik

Kőfali közt, az öröm s szerelem bájolta teremben.

Hallgat egész környék; nem háborgatja vadászkürt,

S nincsen örömzajolás vendégtől puszta határin.

Elmúlt a robajos vigasággal büszke menyekző;

S mint zaj után nagy tengeren, itt úgy ünnepel a csend,

És minden gyönyörök mennyét elzárja magában.

A hajadon Zenedő mindennél szebb vala. Útán

Elfáradt a nap, s hozzá nem láta hasonlót.

Most fejtődve szemérméből szebb szinte magánál:

Nyildokló tavaszág, csigahajból félig emelt gyöngy.

Angyaliságától szépsége vidámodik és nő,

Mint ifjú csemeték naptól a völgyek erénél.

És Ugod, a hősök bátrabbika harci veszélyen,

Most a béke jutalmával dúsabban az ország

Dús fejedelmeinél, a legszebb hölgyet ölelte,

Kellemein szeme, és jóságán szíve legelvén;

És illette kezét, s mint méh új harmatos ágról,

Csügg vala ajkairól; csókkal hintette be arcait.

Tündöklő deliség nem volt Ugod; ifju vitézek

Szép sora közt jelesebb arcút s termetre delibbet

Láthata már Zenedő; de szivében nem vala hívság:

Hőséggel szereté a bátor férfias arcot;

És a nem hazudó szemeken vágyási betöltek.

Gyász, hogy Ugod nem volt bizodalmas iránta nejének!

Ő maga hű, mint sas ridegen kelt fészke hevéhez,

Hű mint kardja nehéz karjához az érc hadi pályán,

Néha gyanút táplált, s kór gondolat űle fejében;

Nem hiheté, hozzá hogy hű legyen ennyi dicsőség,

Ennyi magas szépség: rejté a vádat azonban;

S fogva szelíd kötelén tartá a boldog örömnek.

És mikor így édelgve nyugott a hölgynek ölében,

Nem vala semmi ború arcára jelelve szivéből:

Csendesnek látszék, de mosolygó csende csalárd volt;

Lelke setét mélyén ült, mint poklokra lökött rém,

A féltés, a legpusztítóbb szörnyeteg; és várt

Pusztításra időt; s hogy senki ne sejtse, fölötte

Csalfa hinárként terjengett a játszi vidámság.

S ím bús hír jöve. Kóborló cseh had él vala orvúl

Szerte az országban; s mint a már veszni menő légy

Dong szomorún, mikor érzi szelét az enyészetes ősznek,

S szálldogal és hitvány éltét elveszteni nem fél:

Úgy ezek, érezvék Mátyás országa hatalmát,

Bolygának, rövid életöket nem nyujtani, mert az

Nem vala már lehető, de dulással tenni sulyossá

Elnyugodott falukon, s a marhás puszta lakóin.

Nappal az orrablók mélységes völgyben ülének,

Onnan az árúló holddal kibukának az álmot

Meggyilkolni, s az alvókat szentetlen acéllal.

Ezt hogy Ugod hallá, minden csöp vére haragban

Forr vala, és fölkelt szilajúl a büszke nemesség

Pártos ereiben, nem szidalomkoholásra, de karddal

Menni veszély ellen; s bolygó istentelen orvok

Csontaival szörnyen beborítani puszta mezőket.

Nem tartá szerelem, nem az édes hang epedése,

Mely Zenedő ajakán, mint a pattanni feszült húr,

Bús rezgésbe merűlt, s kérlelte haszontalan a hőst.

Egy vala bal súgó, s nagy gyásszal monda jövendőt

Éjjeles elméjén, de boszúsan visszariasztá

A méltatlan jóst. S hol náddal s szőke füzekkel

Borzas partai közt csavarog szilaj árja Kaposnak,

S a Balaton küldötte Sió madarainak örülve,

Vajda Simontornyát ingó lápokkal övedzi,

Arra szegé útját Ugod, és húsz lóval elindúlt.

De hagya ősz szolgát, és őrt mellette kilencet

Szerte vigyázókat, s védőit az erdei laknak.

Ő maga vasba borúlt, s daliás vala ménen ülése.

Csak paizsát, a rémületest, nem vitte magával:

Az fenn függe falán, s ragyogának képei búsan,

S pilloga széle körűl az acélnak barna zománca;

De közepén látszott, amint fejedelmi Kupának

Eldarabolt testét hosszú szálfára tüzötten

Őrzi setét hajdú, s hozzá komor éjfeli holdnál

Búsan az elnyugodott daliák árnyéki leszállnak,

És iszonyún szemök, és iszonyún-nagy kardjaik égnek,

Úszván ködkacagány az erőtlen vállon utánok:

Az pedig elborzadva tekint a szellem-apákra,

S állva rogyó félben dárdáját ejti kezéből.

E paizs ősöktől szállott öröködve fiakra,

És vala hősének diadalt, gyászára, jelentő.

Senki azért örömest nem vitte csatába; de őrzék,

Mint hű emlékét az időnek, mely leborongott

Véres napjaival, s hírt hagy vala vissza, s nehéz gyászt.

Így lön szép Zenedő egyedül, s mint árva borostyán

Elfoly erőtelenűl, ha közel nincs gyáma, fövényben,

Úgy lehajolva nehéz bánatban szíve, sirás közt

Ömledezett a hölgy; s kebelébe lehull vala sok köny.

Másnap, mint a tó, melyen zápor futa, még reng,

A ragyogó mennyet már kezdi mutatni azonban,

S harmatgyöngy szemmel belenéznek parti virágok:

Úgy lön sok köny után a hölgynek lelke tükörré,

S benne szelíd jóságának szép mennye világolt.

És hogy az elhúnyt nap harmadszor is eljöve, mint kél

Honni nyugodt vízből a szálló hattyu nem ösmert

Országokba, s az ég mezejét választja határúl:

Úgy kele csillapodott lelkében az üdvös imádság.

Hol, mikor így rideg egyházban leborultan imádna,

Messze Szilágyságból hozzá juta ifju zarándok;

S félve nehéz térdét egyház küszöbére lehajtá.

S kezde imádni, de lelkének kárára nem istent,

Nem sanyarú szentet, hanem áldott hölgynek alakját,

Kit szeme s szíve csalódtában vélt istenanyának.

Amint térdre hajolt, megzörrent fegyvere, s tompán

És döbbenve adá megütődött paizsa hangját.

Megriadott a hölgy, és némberi szíve dobogván,

Mint a vári harang, mely csenge halálra menőnek,

Hangos ütéssel adá bal hírűl háborodását.

De hogy az ifju szemét, és látta habozva leomló

Fürteit a kövön, és esdeklő arca beszédét,

S lágy fiatalságát, melyen mint réti virányon

A felhőtlen hold, ártatlansága mosolygott;

Szánakozásba vegyült félelme, s időtlen alakjai

A képzelt bajnak zavarodtan oszoltak eszéből:

S mélyen, az érzetnél mélyebben egy ötlet, egy álom

Villana meg lelkén, tilos a bírálatos észnek,

És elenyésztekor a kegyszívnek, mely szüli, fájó.

De tünik, és nyomokat nem hágy az erőtelen álom,

Elvesz az ébredt ész sugaránál, s a deli nő szól

Nyájasan ifjúhoz, s minden szava tiszta szivesség:

„Ifju, ha nem csalatom, jövevény vagy, messze lakóknak

Vére, szerencséddel honnott megférni tudatlan.

Szólj, javadúl mi lehet, mit kíván hosszas utadnak

Fáradsági után, mint látom, csüggeteg elméd?”

A gyermek pedig álmot ohajt, tusakodva magában,

Álmot, ezen látás gyönyöréhez örökre hasonlót,

Mely ne mulandóság, ne idő játéka, de lenne

Megmaradandólag lelkének adatva sajátúl.

Fölkel azonban, utó szavait hallvája örömmel

Angyali szép nőnek, s hozzá így ejti beszédét:

„Áldott légy, deli nő, áldott a föld is, az ösvény,

Melyen, hogy meglátnálak, s a sorssal azontúl

Megbékélhetnék, hozzád hagyja jutni szerencse.

Sok napot, és még több boldogtalan éjet utaztam

Úttalan út rögein, s embertelen árva határon;

S melyet imént mondál, a legjobb szív adománya,

Kegyszavad oly régtől egyedűl jártomban az első,

Mert egyedűl szeret a pusztult ház gyermeke járni,

S boldogokat ragyogó bőségben látni nem örvend.

Oh csak egy elhagyott rejtek, csak egy enyhet adó szó

Jusson házadban a sok bajt tűrni menőnek,

Újra erőt veszen, emléked szentség lesz eszében,

S mint eddig, gyásszal nem fogja bevonni világát.”

Szóla, s nehéz feje sok gondtól s új gondolatoktól

Meghajlott bal válla fölé, nap ütötte kalászként.

De Zenedő az elandalodót fölemelte szavával,

És szállásra hivá, táplálatos étkeket, és bort,

És ada sok szép szót hozzá, mely életadóbb az

Éteknél, s léleknevelőbb a tályai bornál.

Így kipihente magát, és kezde vidúlni az ifjú.

Orbai Kálmán volt, a rég nagy hírű Kupáknak

Törzsökiből végső s Ugodokkal ükére rokonság.

Nem tudhatta. Setét alakokkal az ősi regékből,

Melyeket atyjától hallott, vala lelke borongó.

S már különözni mesét nem birt elméje valótól,

Mert gyermek vala még, mikor atyja leszállt az apákhoz,

S anyja szülő kín közt halt el siratatlan előtte:

Árva korán, idegen házaknál tenge, s hideg kéz

Nyujta nehéz eledelt a sokszor sírva evőnek.

Így nőtt, így serdült, s most így hordozta tizenhat

Éveit a földön, s nem lel vala rajta rokonvért.

Benne az egy lélek, más nem volt semmi atyáról,

S szökve csak egy paizsot mentett meg az ősi falakról,

Mely portól feketedve, s borús vala régi jelekkel,

S kardot, az ütközetek villámát hajdan. Ezekkel

Mindkét-féle szerencsének harcára megindúlt.

Mindezeket, s amit rideg útán tűre, tapasztalt,

Esti komoly csendnél elmondta beszédes ajakkal;

S szánák és szereték hallói: de monda csatát is

Hunyadi tetteiből, amint tarkázva regékkel

Múlt napok álmaiból meg-megfordúltak eszében.

Néha pedig tévedt szemeit Zenedőre felejté,

S végezni nem tuda kezdett szót. Mosolyodva meginté

A deli nő akkor; s hallgatta regéje csodáit:

A ragyogó haju lányt, s a tündérkerti szerelmet.

Nap nap után így mult; Orbainak három örömnap,

A negyedik nap fegyvereit vizsgálta Ugodnak,

Kedve lön oly fényben, mint fenn azok, égve ragyogva,

Látni magáét is, s tisztítani kezdte leülvén.

Elsőbb is kardjára hozott munkája derűlést,

Mely mint nagy köd után kitörő nap, régi homályból

Úgy emelé ki hegyét, s öldöklő éle világát;

Egyszersmind szép markolatán a gyöngysor előtűnt:

És örvende szelíd sugarának az ifju. Azonban,

Hogy paizsára került a sor, borzadva tekinté

A szigorú jeleket, gyásznak gyászképü betűit;

S amint törlögető keze végigsurrana rajta,

A falról hozzá le-levillant pajzsa Ugodnak.

Majd ezt, majd meg amazt vizsgálván kémszeme, látá

Végre csodálattal, hogy párt lele hajdan időkből.

Lelke merengő lett; rokonát képzelte Ugodban,

S hordta bizonyságát balján, a gyászjelü vérten,

De szive mást keresett. Szégyen tiltotta rokonnak

Vállaltatni magát, a dústól árva nevetlent.

„Majd ha nevem Mátyás ajakán fog zengeni, úgymond,

S a haza, mint idegen, nem zárja ki híremet, akkor

Lássanak itt; vagy mint kiömölt víz folyjon el éltem;

És ne legyen nyoma elboruló szép ősi nevemnek.”

Elszánt lön hamar, és röviden készűle nagy útra;

Mégis az elválást nem tudva kiállni, levélben

Szíve nehéz napját így írta le szép Zenedőhöz:

„Elmegyek; így megyen a leidézett lélek az égből,

Angyali nő! tőled megyek el sorsomnak elébe,

Mely mikor álmadozám, villámban ereszte vezérfényt,

És megrendített; de von elvíhatlan erővel,

Melyet imént feledék, hosszabbá tennem az útat.

Oh te, ki tisztább vagy mint szó mondhatja, kinek szép

Élete folytában legrosszabb tette is áldás,

Angyali nő, ha időtelenűl szállok ki, ne vádolj,

Hogy búcsúzatlan hagyom el gyötrelmeim enyhét,

Hogy mikor útra megyek, nem nézhetem a lekötő szem

Bájait észbomolás nélkül; hogy gyenge szemem fél

A napot, oh téged szépségek napja! bevárni:

Mert láz lelkem, ez egy lélek, kiszakadna belőlem.

Ím én semmi, az élet nagy könyvében üres lap,

S szél játéka vagyok, mint pusztán vad fa viharban,

Mégis ohajtásom marad itt, nem jő velem útra;

Ott eped egyházad küszöbén s ne feledj el, azon kér,

Hogy nemzetségem ki van is bár búmra törölve,

Még legyen, aki nevem hírét meghallja, ha élek,

S mondja: Szegény gyermek méltó vala, hogy befogadjam.”

Még sokat irna le andalgó elméje tanácsán,

De fut az éj, a szárnyas idő hatalommal idézi.

Útnak ered, s az irást köszönetnek hagyja jeléül.

Mint, ha madár szabadúl, melyet lép tarta, szegénynek

Sok hímtolla fogó gyöngyön ragad, ő megy azonban

És örvendi szabad szárnyait suhogatni; de még fáj

Új sebe, elragadott tollát még sínli magában:

Így mene Orbai, ott veszvén szive Széplakon; ifjú

Lelke azonban örült a szép hajnalnak, az erdők

Halk suhogásainak. Viruló völgyekbe lenézett,

S látta kies téren Bonyhádot messze határos

Falvaival, s délről szomszéd patakokkal övezve.

Andalgása között, madaraktól kére jövendőt;

Fenn dallának azok, fiatal bogon ülve fölötte,

A napot, a nap aranysugarát várván, de közöttök

Sírva nyögő csalogány bús szót zendíte, s az erdőt

Eltölté, csak imént szökevény társára, panasszal.

Minden utána hajolt, és sok sirodalmas ajaknak

Fájó szózatival hangos lön az erdei mély csend.

A gyermek fájdalmak ölén ringatva reményeit

Hallá a dalokat, s méginkább andalodott lön.

Így haladott; s tova tér és hegy maradoztak utána.

Már jöve vissza dicsőn, ha dicsőség porba leverni

Or rablók seregét, a hős Ugod. Elborulának

Ellenségei a honnak, letöretve vasától.

Társai örvendék szép bátorsága jutalmát;

Áldák a mentett lakuak. S amint mene végig

Falvak előtt, vagy büszke nemes várának előtte,

Sok szép szem daliás menetét kísérve csapongott

Gyors nyomain; s tetszék a bátor férfi sokaknak.

Sok dícsérte lovát, sok azon könnyűded ülését;

Fegyvereit mások, ragyogókat sok hadi tettel;

Mindnyájan pedig őt, a bátor lelkü segédet.

De fekete szárnyát fölemelte az átkozatos hír,

Nem tartotta magány, erdőség nem vala gátja;

Jött hegyen és völgyön, s hazugúl így suttoga szerte:

„Ím mi jeles hős ez! kár, hogy míg messze vesződik,

Honn jövevény gyermek, korcsok nemzője bitangol

Szép örökén, s bűnnel fertőztet régi nemes vért!”

Megrendűle Ugod hallván, s a benne lakó szörny,

A féltés, fölemelte riadt lelkében alakját.

Csillapodott azután. De nem ész, a büszkeszivűség

Győze baján: „maradok, mondá: ne gyanítsa leső szem,

Hogy van okom megitélt házamhoz visszasietnem.”

S úgy lön. Balra hagyá Szekszárdot régi falaival,

S hol most fűnevelő halmát mutogatja Leányvár,

Puszta lakatlan domb, ott akkor büszke falakkal

Messze fehérlő lak palotáiba készüle térni,

S várni, mig árnyékát boruló lelkének elűzné.

Már mene, ahol az út befelé nyita kurta tekervényt,

S mint száradt fának még élő ága, virágzott

Sok fiatal hárssal, melynek mindkét felen őrként

Álltanak, és suhogó lombbal vendéget idéztek.

Mert szivesen a vár két agg szüze, minden utasnak

Kit vihar ért, vagy baj fáraszta, nyitottanak enyhelyt,

S gondjok alatt, melyet nevelének, az ég szemü lányka

Csábító vala ártatlan szépséggel: azáltal

Sok fiatal hősnek befelé fordúla futása.

Jósok is, és sebet orvoslók vetekedve valának

A szüzek; és nagy volt bizodalma ezekhez Ugodnak.

S ím ahogy mene, megszökkent s felhorkana méne.

Útfelen a fűből felvillant Orbai pajzsa;

Fáradtan maga benn alvék terebély fa tövében.

Néze Ugod, s poklok játékát vélte; lenéze

Másodszor, s iszonyú lelkét tele nézte haraggal;

S a legijesztőbb vád már nem vala távol eszétől.

Megborzadt, mint elközelítő vészben az agg tó,

És odazúga lován, s megüté dárdával az ifjat,

Mondva: „Or eb, kelj fel, s alugyál el örökre vasamtól,

Vagy valld meg, paizsom, ha nem orzott, mint juta hozzád?”

Nem hallá; de futott fél ébren az ifju; s halálát

A fák közt befelé szaladoza kerűlte. Nyomában

Vágtata, és megölő dárdát perdíte az űző.

A két agg látá egyenetlen harcban az ádáz

Bajnokot, és az előtte serény lábakkal iramlót

Védtelenűl, s az ütő vasa által szinte veszőleg,

Megszánván bebocsáták őt; de Ugodnak előtte

Félve kaput zártak. Künn, mint sziklába csapott hab,

Áll vala ez, szive roncsoltan. Megütötte dühében

A kaput, és beletört az erős nagy dárda kezéből.

Rengett az: de nem engede még, s a várfalak ormán

Megjelenék a lány, az időnek régi tanúja,

A legidősebb szűz; s mert mondani kezde jövendőt,

Mély üregű szemeit bel láng forgatta dühülten.

Mint a gyászmutató boldogtalan óra határán,

Elfonnyadt keze úgy állott lemutatva Ugodra,

S míg szólt, szürke haját a szél hordozta csapongva,

Mintha tavaszba telet szálaival akarna beszőni.

Szólt pedig így, s vékony s rezgő vala hangja s halotti:

„Mit zörgetsz, mit akarsz boldogtalan, e helyen! állj el.

Itt csak béke lakik, de te menj el, vidd tova sorsod

Förgetegét, mely homlokodon le van írva setéten.

Vért látok kezeden, melyet vizek árja le nem mos,

Tűz nem emészthet meg. Menj el, valamerre szemed lát;

Csak ne hazádba, hol szép nő aggódva reád vár,

Gyász neked, és gyász a balsors-üldözte, magának.”

E szavakat mondván elhagyta az ormot az agg szűz,

S lőn egyedűl Ugod a haragoknak hagyva, s magának.

Három gondolatot forgat vala lelke leginkább:

Szolgáit fölhíja-e várt megvíni, vagy a gyász

S szégyen elől haza földéről elfusson örökre,

És soha Széplakot, és a nőt mosolyogni ne lássa?

Vagy pedig elmenjen meglátni, mi dúla sajátján

S a bűn részesein maga tartson szörnyü birálást?

Erre hajolt; mert asszonyokat megvíni dicsőség

Nem vala, s a bolygás nyugodalmat nem szerez annak,

Kit csevegő hír bánt, s bizonyost még nem tud. Elindúlt.

Rémületes paizsát, mint vélte, balára emelvén

Messze kitért, valamerre rohant, a vándor az útból,

S összelegelt vadak a vad elől riadozva futottak,

A szolgák pedig a rohanót száguldva sem érték;

Messze zavart rendben maradának méne nyomától.

Szép Zenedő! jobb volna neked nem lenni születve,

Vagy soha nem lelned féltő szeretődet Ugodban.

Nem hiszen asszonyban hűséget, s hosszu szerelmet:

Eltemet a szörnyű, hogy megrendüljön utánad

Lelke, s szokott útján tévedt elméje ne járjon.

Kertében szomorún a szép nő járja tekervény

Útait, és az időt, mint rosz vendéget ohajtja,

Míg eljőne az álom utóbb, elrázni magától.

Elmaradó férjén aggódik. Az összeszokott lét

Csak fele értékét, s azt is bánatba keverten.

Birja szegény; s gyakran követűl elküldi szemének

Szép sugarát örömes hírt kémleni távol Ugodról.

Még nem sejti szegény, a jók gyászára veszendő,

Hogy férjének eszét lekötötte az átkozatos vád;

Hogy nem mer dühödő szívvel házába belépni,

S kertbeli bokroknál csúsz el lappangva kigyóként.

S úgy van. Ugod fél, a gyilkos szándéku, magától:

Nem közelítheti még küszöbét, győződni akarván.

Vagy nem hinni tovább, vagy egészen lenni gyanútlan:

Ez forog elméjén, s el nincs választva határral.

Azt gondolja: „magányában kell látnom az egykor

Üdvömnél inkább kedveltet, ah a csapodár nőt,

Majd ha tanú nélkűl itten, hol véthete, haj! itt,

Hol legelőbb ölelő karját szerelemre nyitotta,

S most idegen névnek fel fogja sohajtani hangját,

Majd ha előállok, s nem mer megvárni szemével;

És ha egyet kérdek, megkérdem: hittelen asszony,

E paizs, ősz korból legszentebb hősi maradvány,

Hogy’ juta más kézhez? Jövevénynek kelle, s mi bérért

Kelle odább adnod, te hitek tapodója, te asszony,

Nem feleség többé, te nevemnek sírja! - s ha erre,

Mint hiszem, a nyomorú nem lel szót annyi ezer közt:

Vesszen el, e vasnak légyen temetője szivében.

S oh ha - de azt nem, Ugod, soha nem fogod érni az élet

Napjaiban, hogy megnyughassál tiszta szerelmén -

Oh ha megérnéd azt; de gyanúk hallgassatok, addig

Nem sietek; nem rontok előbb, mint megtudom a bűnt.”

Így szólt a bőszült. Csendes kívána maradni,

És meg-megmozdúlt remegő markában acéla.

Látta nejét, s mi nem oly szemmel, mint egykor; elomlott

Mint árnyék, minden szépsége gyanúja ködében;

Láta busongását, és monda: nem engemet illet;

A szaladó jövevény hagya bút bűngondos eszében.

Végre megállt a hölgy, hol előbb ártatlan örömmel

Ült ernyős fa megett, s mondotta regéit az ifjú.

Ott bolygó szeme kis csalogány fészkének alatta

Láta fehér levelet gyéren meghintve betűkkel.

És levevé; mert mily asszony nem tudni kivánó?

És mi gonosz van ezen? Végigfuta rajta szemeivel;

S amint bús szavait bámult lelkébe fogadta,

Kis könyü, szánakodás szép könyve, lepördüle arcán.

Kisded csep, te öröm s bánat harmatja, mi vagy te?

Vaj! mi vagyon benned mennyből elegyítve s pokolból,

Hogy rontó egyaránt, s áldó tudj lenni, s miattad

Most egy egész élet lemerűljön időtelen éjbe!

Fölkel Ugod. Nem bírja magát, nem bírja haragját:

Összebeszélt szerelem titkát a vétlen irásban,

S bűnvallást lel az ártatlan könyü szent elemeiben.

Mint fene szájú ló, viszi a harag, a vad erőszak.

Felcsörrenve megáll, s így dörg le nejére: „Tekints rám,

Én vagyok, álnok hölgy. Ösmersz-e, halálodat engem!”

Haj de ki ösmeri meg, melynek gyönyörében alutt el,

A kiderűlt mennyet, ha be van keltére borulva,

S nap ragyogása helyett, villám szegi barna határát?

A szellőt, ha viharrá lett, ösmerjük-e többé,

Értjük-e megbődűlt morajában előbbi sugalmát,

Így az elámúlt nő többé férjére nem ösmer;

Arca szelídségén nem tud képzelni ölő színt,

S mely eddig szerelem vágyát suttogta, szavában

A rettentőt, a gyilkost, félelme nem érti.

Földön túli világ rémét gondolja. Sikoltva

Megszalad a remegő; s odarogyna, de vad kerecsenként

Ott terem a szörnyű: s mely ége lobogva dühétől,

A kiemelt gyilkot hölgyének eloltja szivében.

S mintha pokol zúgná, tompán ily szókat üvölt rá:

„Halj meg, s szégyenedet vidd sírba, elaljasodott nő!

Ott nem lát meg Ugod, ha kesergesz az új szeretőért.”

Ezt csak alig mondá, hogy előtte az áldozat eldőlt:

S szép szeme játékát elzárta halotti sötétség.

Hűled Ugod, s már érzi sulyát tettének. Elég ok

Már nincs a földön, melyért meg kell vala ölni.

A késő vendég, a bánat, már beköszöntött;

S elhúnyt nyugta fölött sanyarú gondokkal evődik,

Mint sürü felleg után lobog a megütött fa magában,

S nincs zápor többé, mely lángját oltsa vizével:

Úgy egyedűl, és olthatlan tűz lángol Ugodban.

Hosszan néz le s merőn, s a hajnal rózsavilágát

Nem leli, mint ezelőtt, liliomra hasonlatos arcán.

A mozdúlatlan tagokat, s a szótalan ajkat

Ahogy látja, kitör küzdő türödelme magából.

Nem szól, és szeme nincs könyütől búvában elázva,

De szabadon vad gondolatok dulakodnak eszében,

Melyektől nem tud menekedni. - Azonban az elhullt

Kis level ott fetreng. Attól fölserken az ájult

Eldühödött harag, és még egyszer lángol agyában.

Lángszemmel nyeli a sorokat. Végigfut először,

S ismét, s harmadszor; s a bűnszót nem leli benne.

Majd teremébe rohan nyomorúlt! ott mintha keresné

Elmaradott hölgyét. S ím paizsa setéten alánéz

Képeivel; s megakasztja futó lábának iramtát.

Most már látja világánál a szörnyü tudásnak

A szövevényt. Mi eget dúlt föl, s tett vad keze rommá,

Érzi; s mi érzelem az! mint tépi el élte nyugalmát!

Keble kiég, mint a bel lángtól hamvadozó hegy

S benne tanyát kétség s szilaj álmok képei ütnek.

Elvesze már Ugod. Árnyékát hordozza futó láb.

A föld ing neki már; maradását nem leli rajta.

Mint hegyen indúlt kő, megered, nem tudja, hová lesz.

Még esze sírja fölött egy gondolat él zivatarként,

Nagy s iszonyú, mint tette, s ez őt hordozza vadonban,

Ádáz farkassal gyakran virrad meg az erdőn;

Gyakran az éjvel jár egyedűl, mikor állat is alszik.

Mint bolygó rém jő múlt boldogsága falaihoz,

Ott suttogva nevét hölgyének; majd rohan ismét.

S így rövid élte lezúg, mint hirtelen árja viharnak.

Ordas agyú kölykek marakodnak tagjai rongyán;

S szánakodó rokonok nem tudják jegyzeni sírját.