Szeptember verses regényből

Vérem lehült, az ifju hévnek

Tulestem első mámorán.

Nem az, nem az többé az élet,

A minek egykor álmodám.

Nem mondom, hogy szivem kiégett

(Véralkatom nem engedé meg);

De úgy veszek már bűnt, erényt,

Mint egy kiolvasott regényt.

Elszállt a gyors idő felettem,

El egy virágtalan tavasz.

Hiába lángoltam, szerettem,

Mint vágyakkal megvert kamasz,

Pedig dus voltam érzelemben;

Fényes világról énekeltem,

Midőn sötét búkedv kisért...

Óh, jaj, már sírnom sincs miért!

Szegény, fáradt, fakó szivemben

A kín közönyre változik.

Hová levél első szerelmem,

S hová, te forróbb második!

Nincs több varázs a lányszemekben.

Idő előtt megöregedtem.

Hol vagy reménykedés kora!

Husz éves nem leszek soha.

Siratlak csöndesen zokogva,

Elszállott húszas éveim;

De a nyugodt harminczasokba

Megernyedt szívvel lépek im.

Virágaim mind eltiporva

Hevernek szerteszét a porba’,

S elszórt emlékeim között

Motozva, koszorút kötök.

Egy szórakoztat még: az ének.

Röstelve kell bevallanom.

Hiszen ma csak diákkedélyek

Gyönyörködnek költődalon.

Helyébe most a próza lépett;

Ezé az olcsó taps, dicséret;

S a költőnek muzsája ma

Fényes csatorna: légy: Nana.

Nem kellesz immár, ég leánya,

Óh, múzsa, szűz, szeplőtelen.

Szemérmes csókod’ nem kivánja

A költő, a ki most terem.

E romlott, e lejárt világba’

Nyavalygás a poéta láza.

Hanyatlik ember és idő;

A hős ma Alfonz, Desgrieux.

Okos költő korával éljen.

Lángoljon lelkesek között,

S rohadt erkölcsök idejében

Piszkálja a sarat, dögöt.

A gyöngéd lelkektől ne féljen;

A hol a többség, ott az érdem.

Az népszerü és hirhedett,

A ki korának hízeleg.

Én Ifjuságom, könyvbe szedve

Látom, nem kellesz senkinek.

Siró zenéd kit érdekelne;

Vaknak mit érnek a szinek!

De volna csak természetembe’

A kéz kezet mos léha elve:

Hogy ütnék, vernék a dobot!...

A hír születni így szokott.

Nos hát, én mégis irdogálok,

Bár nem fogad zaj, trombita.

Te sem riasztasz, súlyos átok,

Hogy kis népnek vagyok fia.

Sőt még azt vallom: Légyen áldott,

Költészet, édes-bús magányod.

A sors ilyennek alkotott.

Nem érdem: véletlen dolog.

Mig, ifjuság, lángodban égtem,

Születtek lázas kis dalok.

De hogy lehiggadtam, megértem,

Nótám se már oly szakgatott.

Nem írok többé hevenyében,

Mint forrongó hevembe’ régen.

Dalom hosszabb lélegzetű.

Nem villám: őszies derű.

De hagyjuk már az ifjuságot.

Nem líra ez, hanem regény.

Hősöm javára félreállok;

Eztán csupán a rím enyém.

Dicsérnek majd ifjú titánok

És megvesznek szegény diákok,

Vén lányok és szük sorsuak,

Kiket lenéznek az - urak.

Egy jó barátom volt; az ének

Erről fog zengni. Elbukott.

Kergették vágyak, nagy remények.

Nyugodtan lépni nem tudott.

Magában állt; nem kedvezének

Korviszonyok sem a szegénynek,

Révpartot, tudta, nem talál,

Egy útja volt csak: a halál.

Hőst, mint ez itt, ugyan ki látott?

Hajlott korút, szerelmeset,

Ki eddig egy nőnek sem ártott,

S fatuskónál esetlenebb.

Bejárhatod a félvilágot,

Szeretőt néki nem találsz ott;

Mogorva, száraz agglegény...

Ilyen hős lészen az enyém.

Midőn apját is eltemette,

Falusi birtokán maradt.

Ivott, vadászgatott telente

S mint gazda tölté a nyarat.

Kirándulást nem tett semerre,

Odvában úgy élt mint a medve,

S oly mélabú vett rajt’ erőt,

Minőt magány idéz elő.

Anyjáról az maradt eszébe’,

Hogy sokat sírt és szenvedett.

De szőke, szép, szelid fejére

Oly örömest emlékezett.

Szelid nézése évrül évre

Mint hű talizmán, úgy kisérte,

S vád volt e szemben, néma vád:

Ő vitt a sírba, ő, apád!

Az árvaság nehéz egy élet:

Ezt látta András mindenütt.

Fénynél előbb látott setétet

S bőven nyelé a keserüt.

Csupán azok hizelkedének,

Kik tőle valamit reméltek.

Nőtt rokonok, testvér nekül,

Idegenben idegenül.

Mert apja, nem törődve véle,

Pillangó módra repdesett.

Nem akadt férfi a megyébe’

Veér Miklósnál szerelmesebb.

Kéjt halmozott szerelmi kéjre;

Száz nő fogadta kebelére;

S épen szerelmes levelet

Irt, mikor szél ütötte meg.

Fiát, mig élt, könnyen lerázta,

Hogy csünghessen kalandokon.

Csöndes, szerény falusi házba’

Nevelte őt egy nőrokon.

Miklós meg járt fürdőre, bálba;

Bámult és híres volt a táncza.

Parókát hordott tar fején.

Szép úr volt - annak idején.

Magányban folytak, anyja nélkül,

Andrásnak gyermekévei:

E kor sok apró örömébül

Csak kóstoló jutott neki.

Apját csupán egy régi képről

Ismerte s Don Juan-hiréből.

Föl nem kereste őt soha...

Rosszabb volt mint egy mostoha.

Parasztfiúkkal czimborálva

Csatangolt hősünk szerteszét.

Hegyek között, erdő-magányba’

Töltötte legtöbb idejét.

Claire néni, egy vén úri dáma,

Nem sok, de nem ügyelt reája

Annyit se, mint hogy ölebe

Ruháját ne piszkítsa be.

András igy nyerte meg barátul

Az édes jó természetet,

Reggel korán kiment a házbul,

S gyakran nem tért csak este meg.

Madárfészket szedett a fárul,

Gyümölcsöt a tilalmas ágrul;

S ha nyúlat lőtt, halat fogott,

Az erdőben lakmározott.

Ottan tudott csak megpihenni,

Hol a madár fészket rakott;

Hol a kőszikla visszazengi

A korán síró bánatot.

Kivágyódott fölmelegedni,

Ahol az Úr ujjá teremti

A földet minden tél után...

András itt volt boldog csupán.

S ha visszatért kis falujába,

Vad volt, félénk, huzódozó.

Olyat csupán az olvasásba’

Lelt még, ami vigaszhozó.

A ház legrejtettebb zugába

Vonult, hogy senki meg ne lássa;

S ha voltak is tán álmai:

Korán tanult lemondani.

Husz éves volt s a szerelemnek

Üdvét még meg se kóstolá.

Az évek egyre-másra teltek,

S nő ajká még nem csókolá.

Bálban, jour fixen részt soh’sem vett;

Ilyesre csak szép férfi termett.

Igy lett a Don Juan fia

Még életében múmia.

Avagy csupán látszott hidegnek,

S vulkán forrott a hó alatt?

Vagy nem lehet az ily sziveknek

Érezni titkolt vágyakat?

Nem! Ők is álmodnak, szeretnek;

Kérek csupán egy kis türelmet:

Andrásnak is kitört heve, -

Midőn már elkésett vele.