Szeptemberben

Midőn utolszor voltam a szobádba,

hideg, fagyos volt az arcod, kezed,

az asztalon égett a kézi lámpa

halványan, reszketeg.

Künn háborogva zúgott a setét ősz,

bús titkokat beszéltek mind a fák,

te mosolyogva mondtad: újra vért köpsz,

s már várod a halált.

Kályhád kihűlt. Fáztunk. Én tűzre tettem.

Hullott a könnyem, s bámultál reám,

majd megcsókoltál a halotti csendben,

mint egy szelíd leány.

Beteg vagy. A szemed sötétzöld,

mint az álmatlan, őszi tenger.

Csend van, vihar lesz s gőgös ajkad

még szólni sem mer.

Vágy lázadoz tüzes eredben,

sorvasztja a húsod s a csontod,

nehéz hajad sötét palástját

lassan kibontod.

Napsárga szoknyád büszke tested

márványvonalját zúgva mossa,

s rám hullsz pihegve, mint egy érett,

nagy tearózsa...

És vége lett a drága napnak...

Az alkonyi, szines szivárvány

égett az ablakok üvegjén,

s köd szállt a szélnek röpke szárnyán.

Homály repült a zöld szalonba,

s én andalogva készülődtem,

a lámpaláng táncolt a széltől,

s felsercegett az esti ködben.

Általkaroltál vaskaroddal

s rimánkodó gyermekszeszéllyel

panaszkodtál, hogy a fejed fáj,

és félsz, ha jő a rémes éjjel.

S ahogy habozva ingadoztam,

felém nyujtottad csendbe, halkan,

az ajkad, vérvörös virágom...

leszállt az éj, s én ott maradtam.

Forró az ágyam, künn az éj sötét,

az égen álmosan hunyorg a csillag,

fénnyel himezve borzongó ködét.

A fényre várok, mely tán búmra írt ad,

hogy újra majd találkozom veled,

s te lángot adsz én koldus álmaimnak,

már látom is hajlott, dacos fejed,

bűvös közelléted már most is érzem:

te jössz s egymásba villan réveteg

négy, szétfeszült, álmatlan és sötét szem.

Éjfél lesz, ájultan pihen a föld

és álma édes, álma mély,

a dolgos ember párnájára dőlt,

sötét az éj.

De én nem alszom, lázba küszködöm

s fönn látok két tüzes szemet,

mely tágra nyílva a sötét ködön

reám mered.