Szerelem átka

Én gyötrelmem, szép leányom!

Hogy te, mint a nap, olyan vagy,

Oh, az való! - de nem csupán

Mivelhogy szépséged oly nagy.

A te pályafutásod is

Ahhoz olyan hasonlatos:

Szeszélyesen derűs-borús,

Egynek égő, másnak fagyos.

És mint a nap, midőn fölkél,

Lenyugszik egy más világnak:

Mikor nekem föltámadtál,

Lenyugodtál - hűtlen! - másnak!

Szeretlek én téged nézni,

Mikor észre nem veszed;

Ha máson merengve, rajtam

Feledkezik el szemed,

S benne egy édes titokra

Megvillámlik az öröm...

Egy-egy tőr minden sugára,

S én azt szivembe töröm.

Szeretlek én téged nézni,

Mikor észre nem veszed:

Hogy szivem mélyére látva

Meg ne tudd, mit érezek.

Ne tudd, hogy szerelmem olyan,

Mire nem vagy érdemes;

Ha magam ki kell nevetnem,

Legalább te ne nevess.

Szeretlek én téged nézni.

Oly szép lánggal ég szemed;

Eloszlatja búmat, mint a

Nap a sötét felleget...

- S e szép szemek napvilága

És ez izzótűz-ajak,

Mindezek a bitorolt kéj

Oltárán lobogtanak?!...

Hazudság, kaján hazudság!

Hol venné e fényt szemed?

A teremtő nem hazudhat,

Hazudnak az emberek!...

Én hiszek szemed tüzének,

Mely hajnalfényben ragyog.

Vagy van ember, aki most is

Megrabolja a napot?...

És ha mégis, és ha mégis! -

Oh, ez átkos gondolat,

Mint a villámlás az éjben

Fölriasztja a vadat,

Midőn az kétségbeesve

Szöki át a völgyeket,

De mi haszna, bárhová fut,

Ég, lobog a rengeteg:

Úgy e gondolat szüntelen

Űzi, hajtja szívemet -

Oh, hogy még enyim se voltál,

S mégis későn féltelek!...

Nem voltál - és nem lehetsz már

Soha enyim, jól tudom;

Oh, tudás, megátkozott fa!

Elveszett paradicsom!...

Van-e még egy oltár, van-e még egy bálvány,

Hová térdepelvén, buzgón imádkozván,

Kétségbeesésem enyhülését várnám?

Mit én épitettem, ékes templomodat,

Ahol szinről szinre imádtam arcodat,

Haragod üszkével magad fölgyujtottad.

Ég az isten háza magasan lobogva,

Hitszegő bélpoklos hiveid csoportja

Kárörvendve nézi és egyik sem oltja.

Oh, hogy az embernek, gyarló halandónak

Sarától magok az istenek sem óvnak!

Oh, hogy az égiek magok is csalódnak!

Kihozom, megmentem képed a lángokbul,

Elhajtom a füstöt fényes homlokodrul -

Oh, hogy rajt a szégyen ujra lángba borul!

Hallod-e, hallod-e kacaját azoknak,

Kik téged megcsaltak, engem megraboltak? -

Ők most téged szánnak, engemet gúnyolnak!...

Ujra látlak szinről szinre,

Halovány vagy, nagyon halvány;

Oh, ez alak - (szive ugy sincs)

Halhatlan szobor, ha - márvány!

Templomot emelnének rá,

Benne örökké imádván

Hideg tökéletességét...

Halovány vagy, nagyon halvány...

Szemed fénye beborulva...

És alatta a szivárvány.

Szép egéből könnyzápor hullt?...

Be halvány vagy, oh be halvány!

Megigértem, de nem hitted,

Szerelmetlen, hitetlen lány -

Hogy szárnyam van, mennybe viszlek.

Hol vagy most? - oh, hogy nézhetsz rám?!

El e képtől - el e helyről,

Hisz ez halva van - bitófán...

Átkozott legyen hóhérod -

Elitélt - elkárhozott lány!

Látlak én még s látni foglak,

És szünetlen gondolok rád,

El nem válok soha tőled;

Mégis, mégis... isten hozzád!

Oh nem a könyörtelen sors,

Nem a beérhetlen távol,

Nem az élet, nem a halál,

Nem az választ el egymástól...

Van reménye a távolnak,

A halálnak van emléke:

Hit vigasztal a balsorsban...

- Ennek is mind vége, vége.

Mondd nekem majd, hogy enyim vagy,

Hogy szeretsz: leborulok rád

Véghetetlen fájdalommal...

S azt felelem: isten hozzád!

Feltámadás van a sírban,

Újulás a természetben;

Csak az halt meg mindörökre,

Amit benned én vesztettem.

S én elhagyni mégse tudlak!

Hozzád járok és rád nézek

Szótalan és iszonyún, mint

Gyilkosára a kisértet...

S valami fáj mindkettőnknek,

Neked a bűn, nekem a vád.

Pásztoróra kéje helyett

Szellemóra!... isten hozzád!

Szeretlek, szeretlek régen,

Meg kell végre vallanom;

Szeretlek, bár téged-e, vagy

Érted a kínt? nem tudom.

Bár a hideg ész pirongat,

És kigúnyol, kinevet,

S annál hangosabban, mennél

Szentebb az, mit érezek:

Nincs ok a teremtő észben,

Égen, földön hatalom,

Oly erős, mint amit érzek

Miattad, a fájdalom.

Szerettem éretted a kínt,

S viselem a gúnykacajt,

Mint a harcos a rongyot, mit

A csatagolyó szakajt.

És hiába félek tőled,

Hiába kerültelek;

Bármit tettem, végre megvan,

Miről már nem tehetek.

Mért kerülném még tovább is

Mindenhatóságodat?

Egyszer látni nem elég-e,

Hogy örökké lássalak?

Szeretlek - bár tőlem e szót

Nem fogod te hallani;

Hogy te ezt nem értenéd meg,

Súgja nekem valami.

Amit a te szíved óhajt;

A diadal, győzelem,

Arra elég hideg szó is -

Mit neked az érzelem!

Minek mondjam, hogy szeretlek?

Ha szived örülni tud

Hizelgőn csengőbb szavakra,

Tudva jól, hogy mind hazug?...

Minek mondjam, hogy szeretlek?

Jobban szánlak, érezem.

Örömiden szánakozom

Jobban, mint gyötrelmiden.

Nézz tükörbe mosolyogva,

Tekints végig magadon -

Gyönyörű vagy... az vagy, az vagy...

Oh hisz én jobban tudom.

“Szebb vagy a csillagos égnél,

Szemed oly szépen ragyog,

Tán az égből is miattad

Hullanak a csillagok...

Szép ajakad ingerébe

Belehal a gondolat.

Legszebb vagy a teremtésben,

Azért nincs rád hasonlat.”

Tetszenek a cifra bókok?

Ládd, mi könnyük e szavak:

Mi sokat akarnak, mégis

Mi keveset mondanak.

Tán magam is tudnám ezt, mint

Holmi udvaronc legyek.

De nem fáj, vagy nem tudod tán,

Hogy mindez nem a tied?

Nem kérded-e meg szivedtől,

Van-e benne érzelem?

Boldog vagy boldogtalan bár,

De - egy, örök szerelem?

Halaványul majd a szép arc,

Elvirágzik a tavasz;

Érzed majd, hogy amit érzünk,

Az mienk, csupán csak az...

De késő lesz minden immár.

Mit majd akkor érezesz,

Az a késő megbánásnak

Keserü fájdalma lesz.

S én nyugodt leszek már, mint a

Tűzhegy, mely maga mögött

Üszkeivel betemette

Mindörökre a mezőt...

Te előtted pedig a mult,

Mint hazajáró halott

Emelkedik rémes váddal -

Keserű lesz hallanod...

S egyedül lész, elhagyatva;

Csak e vád ül le veled

Szembe... szörnyű számvetésre

Az elmult idők felett.

Mondja majd: a tavasz elmult,

Hol belőle a virág?

És a meleg nyár gyümölcse -

Tolvajok megrabolák?

Szeretlek... de van erőm rá,

Hogy ne valljam meg neked.

Ápolod te hiuságod,

Én meg - büszkeségemet.

Szép ajkad egy mosolyával

Őrültté tehetd fejem;

De azért nevetni nem fogsz

Oktalan érzelmimen.

Az én átkom, hogy szeretlek,

Mégsem olyan mostoha,

Mint e szót igaz kebelből

Meg nem hallanod - soha!

Szeretlek, mint egy szép szobrot,

Mit a lázas szenvedély

Átölel, de szerelméről

Vele sohasem beszél...

Mint egy szép halott élsz

Emlékezetemben,

Kit sohasem bírtam,

Mégis elvesztettem.

Éjjel fönn virrasztlak,

Nappal megsiratlak!

Ne huzzátok, ne huzzátok!

Nekem minden hangja átok.

Átok nekem az is, ami másnak áldás -

Legyen áldott a kéz, amely nekem sírt ás!

Virrasztok az éjszakában,

Sötétségben, némaságban.

Sötétség, némaság... menyországa soknak;

Szívemben lobogó lángja a pokolnak!

Mi történhetett a nappal?

Talán sohasem lesz hajnal!

Oh ha vele volnék, talán imádkoznám,

Hogy akár a hajnal soh’se virradjon rám!

Hajnali szép édes álom -

Ideje már - légy halálom.

Ne ébredjek én föl, róla álmodozva,

Hadd vigyem el képét magammal síromba!

Jár utánad, jár a képzelet,

Mint szivárvány után a gyerek.

Ölelő karoddal

Oly közelre látszol:

Mért vagy nekem mégis

Elérhetlen távol?

Úgy tetszel valóban énnekem,

Mint egy szép szivárvány keleten,

Mely vidám derűt fest

Sötétült vidéken,

Jobb reményt elbúsult

Emberek szivében.

Jár utánad hegyen-völgyeken

Fölhevült lázongó képzetem,

S majd ha mély örvénybe

Hull alá imádód,

Tova tűnsz, s hogy érted

Halt el - azt se látod!

Nem szeretlek... mért hazudnám

Hitegetném magamat?

Ohajtlak, de nem szeretlek;

És szívem majd megszakad.

Elhamvaszt miattad a vágy,

Megtébolyít a titok,

Mit nem bírok már viselni,

És ki mégsem mondhatok.

Úgy szeretnélek szeretni!

De nem szabad, nem lehet:

Te nem érted, mit jelent ez:

Te e kínt nem ismered.

S ha ismérnéd, kinevetnéd;

És mint égő napsugár

Fáj, ha a még nyitva álló

Be nem forradt sebre száll:

Mosolyod úgy fájna nékem,

S volna gúnyod mosolya

Keserü, de gyógyitó ír:

Ne gyógyuljak én soha!

Oh hogy a láz, a halálos,

Midőn végkép elgyötör

- Mert utolsó, amit érzünk -

Már utóbb az is gyönyör.

És van elme, amit mégis

Józan, épnek mondanak,

Rajongóbb a lázasénál,

Őrültnél oktalanabb!...

Jól tudom, hogy nincs a földön

Hatalom, mely betemet

Multakat és nem történtté

Teszi a történteket;

S érezem, hogy vágyaimnak

Nincsenek reményei;

Jövőm üres végtelenség -

S nem tudlak felejteni!

Nem szeretlek... édes volna

Ezt előtted mondanom;

De mit érne? lekacagná

Szavamat a fájdalom.

És te mégse hinnéd el, hogy

Büszke lelkem e szava

Több, mint minden “szeretlek”, mit

Hallani fogsz valaha.

Nem szeretlek! de ne tudd, hogy

Drága ez a diadal,

És rövid - hogy ebbe lelkem

Előbb-utóbb belehal...

Nem tudok én semmit rólad,

Csakhogy szép vagy, szép nagyon.

Szépségedet látom én csak,

Szívedet nem kutatom.

Feledem vagy nem is hallom

Mit beszél a sokaság;

Szép vagy, arra gondolok csak,

S a szépség tündérvilág.

Nézd az égen a borúból

Kimosolygó csillagot:

Még előbb felhő takarta,

S mégis oly szépen ragyog!

Láthatom-e ott a multat,

Hol vakító a jelen?

Gondolhatok-e jövőre,

Ha lázban szédelg fejem?

Szép vagy, azt beszéli rólad

És imád mind, aki lát;

De hogy milyen szép vagy - oh, azt

Mégsem tudja a világ!

Hogy mi szép vagy, azt hiszem, hogy

Én - csupán én tudhatom;

És oly édes - bár egyetlen -

Szívemnek e jutalom?...

Oh, e kétszinű világ, mely

Még bűnöket emleget,

Szépséged napfénye mellett -

Mi hideg, vásott lehet!...

Szegény volt örömben és tán

Az is marad életem;

De ez alakos csoportot

Szánom én és megvetem!...

Marcangolja széjjel a vágy,

Feszítse meg szívemet -

Odaadom... de belőle

Ki nem tépi képedet...

Ne tudjak én semmit rólad,

Csak hogy szép vagy, szép nagyon;

Szépségedet lássam én csak,

Én szived nem kutatom.

És szeretlek ismeretlen

Tégedet és a napot;

Egyitekben sem kutatva:

Mi lakik benn, mi ragyog?