Szerelem édene

Eszemadta kisleánya, gyöngyalak,

Hej, mióta téged én megláttalak!

Talán egyet fordult vélem a világ,

Hej azóta nekem áll a boldogság.

Szebb a világ, de hogy is szebb ne volna!

Szép szemed világol minden bokorba;

Minden ágon víg madár dalol nekem,

Mennyországgá változott az életem.

Huzhatd cigány azt a búsat, ízibe,

Megrepedhet szomoru nótád szive;

Amely hangod sír legkeservesebben,

Fölvidul és táncra kel a lelkemben.

- És ha a te szemeidbe tekintek,

S szép szemed sugáriban eltévedek,

Aki téged megteremtett, virágom,

Az istent is örömestebb imádom!

Ha te volnál cserebogár s repülnél

Sebesebben, mint a madár, mint a szél,

Nem kérnélek én az édesanyádtól,

Kifognálak bárhol a nagy világból.

Ha te volnál árva csillag az égen

S bujdosóvá lennél a messzeségben,

Elfognálak - magam sem tom, hol s hogyan,

Habár ott is, hol a világ vége van...

Nem éltem még, csak ezután élek

Magamnak, meg gyöngyvirágom, néked,

A világ hadd álljon, amint állhat,

Miattam cigánykerekeket hányhat...

Nem bánom, légy lelkemnek királya,

Szivem a te hatalmad jobbágya;

Adó gyanánt vedd el örömimet,

Bánatidat rakd reám tehernek.

De még így is hidd el attól félek,

Megirigylik boldog életemet.

Tedd kezedet ide az enyémbe,

Bujdossunk el erdő közepébe...

Virágos zöld erdő közepében,

Egy kis kunyhó szárnya enyhelyében,

A világ minden baját feledve

Öleléssel, csókkal éldegélve...

Nem lesz ottan irigyünk. Az erdő

Maga is oly boldogság-lehellő;

Minden ágon és minden bokorban

Ádám, Éva paradicsoma van.

A szerelem édes, bús gyötrelmét

Nyögdécselő vadgalambok, gerlék

Lombok alól, hogyha ránk lenéznek,

Megvigasztalódnak és remélnek.

A szűz rózsabimbókkal enyelgő

Csapongó könnyelmü déli szellő

Látva üdvözítő csókjainkat

Tőlünk örök hűséget tanulhat...

Virágos zöld erdő közepében

Egy kis kunyhó szárnya enyhelyében

A világ minden baját feledve

Öleléssel, csókkal éldegélve...

Sorsom ékes csillaga az égen,

Mosolygásodat pirulva nézem.

Eszembe jut az a tenger átok,

Melyekkel kicsiny hitem megbántott...

Oh, ha e sok átkomat hallottad,

Halljad meg most háladó imámat,

S bocsáss meg, ha minden szenvedésem,

Melyet eddig adtál, - elfelejtem.

Vezettél járatlan vész-ösvényen,

Áldozatra tátongó örvényen;

Szörnyek ellen csatába kevertél,

Szívemen sok nagy sebet ejtettél.

De csak azért indítál ez útnak,

Ez volt útja a tündérországnak,

Melyben most lakom - s csak egy vakajtó

Vezet ki belőle - a koporsó...

Emberélet rövid mulandóság,

Hiszem, hogy nem örökkévalóság.

De az élet egy pillanatában

Hiszem, hogy örökkévalóság van!

Midőn ajkak csókban egybeforrnak,

Égő szívek egymáson dobognak,

S elfeledjük, hogy van mulandóság:

Az ilyen perc: örökkévalóság!