SZERELEM

Mi légyen egy sohajtás s lágy tekintet,

Mi egy olvadó szív forró csók hevén,

S reád epedvén hogy ha lyányod intett,

Ez álom, e merengés, s vágy, s remény?

S szelíd keserv és boldog könnyeinket

Cythere hív ölében zengem én,

Fűzz, ó Camoena, szárnyat énekemnek,

Cypris virági nálad is teremnek.

Vigan, mint Eos, s mint az estpirúlat,

Mosolygó csendben száll olykor dalom,

Fellengve majd, miként sas, égben múlat,

Ismét borongva jő, mint sírhalom:

De szép alakján sem vad láng nem gyúlad,

Körítve tőled égi nyúgalom,

Sem csüggedésre nem dől, s gyötrelmében

Eped, mint égi lyány, keggyel szemében.

Ne múzsa, lantod reszkető hurjára

Ne jőjön semmi durva, semmi rút,

Szennyetlen áll a gráciák oltára,

Hol nyitva minden szépnek van az út.

A tiszta költő fűzhet csak hajára

Örökre hervadatlan koszorút,

Melyet remegvén szűz kezek fonának

Ékességül pirúló homlokának.

Még Chronus élt, s Olympnak boltozatja

Víg istenek sorával volt tele,

És Heliósnak fénylett arculatja,

S bájjal fogadta el Thetis kebele.

Oltártok állt, ó Chronus nagy magzatja,

S szép keblü Héra, s tisztelt Cybele,

S mosolyga még, a szent italt kelyhébe

Habozva töltvén, rózsaszájjal Hébe.

E szép koron rengett elő Cythére

Vén óceánnak kék hullámain,

Aranyhaj, melyhez csapkodó hab ére,

Sötétesen simúlt el vállain,

Epedt szemérem ült tekintetére,

Félénk mosolygás lengett ajkain,

S lebegve száll a partra kellemében,

S öröm tenyész körűlte, mint keblében.

Szép, mint pályája kezdetén Auróra,

Keggyel teljes, mint Luna jön elő,

Nyílt szívvel minden szépre, minden jóra,

Az égbe gráciák közt hág fel ő.

Minden tekintet száll a lankadóra,

Mindent utána vonz egy bájerő,

De tisztán áll a Charis istennéje,

S csak némán leng a kívánság feléje.

Mind boldogok, kik itt az égben vannak.

Mond s földre szálla kísérőivel,

A földlakónak, a boldogtalannak

Nyugtot szerezni lágy érzésivel:

S itt, kik felé remegnek és rohannak,

Oltárán változólag fogja fel,

Dereng azokban egy szelíd indúlat,

S e vad csoport emésztő lángra gyúlad.

Azok felett, mint hajnal csillagzatja,

Jelen meg a derűlő szeretet,

Ezekre villámként csap lángozatja,

És öszvezúz reményt és életet.

Ott a jövendőt rózsa közt mutatja,

Útadba szór itt csak tövíseket,

Mert tiszta hely a gráciának honja,

S elvész, kitől segédét félrevonja.