Szerenád Ilonkának
By Jenő Dsida
A fűzfa behajlik a vízbe
a víz körülötte csacsog
locsogva körülsimogatják
piciny buborék-pamacsok
a hold egyedül csavarogva
oly holthalavány odafent
kémleli elcsavarogva
egy holt kicsi lány hova ment?
Holt kis Ilonka fehéren
fekszik a sírban alant
szelleme ringva fehéren
fürdik a vízben alant
lelkemre libegve lehajlik
mint vízbe a fűz fiatal
ágai – habzene zajlik
csobog körülötte a dal
dal pihekönnyü magáról
zizge aranybafutó
fürtjei zuhatagáról
s minden eszembejutó
esteli vágyteli csókról
lágy öleléseiről
jópuha hópihe-csókról
lágy öleléseiről.
Egyszer lefeküdt ibolyák közt
harmatos fűbe feküdt
nyíladozó ibolyák közt
még soha oly gyönyörűt
parányi piros bogarak közt
dőlt mosolyogva elém
zümmögő zöld bogarak közt
szunnyadtam el én kebelén
sűlyedt vele lassan a pázsit
süppedt vele halkan a hant
s már láttam a mély gödör ásít
s ő fekszik a sírban alant –
a csöndbe furán belezengtek
a fákon a víg madarak
és csöndben a mélybe lementek
a piros a zöld bogarak
– A fűzgaly a vízre lehajlik
zsolozsma a vízcsobogás
a hab zokogása morajlik
morajlik a szívdobogás
borúsra borul be az ének
bús nász-ima színkeverés
zörögve dorombol az ének
a gyászlila csipkeverés –
Ilonka kis égi Ilonka
a kép olyan ép eleven
a képed a régi Ilonka
kék lepke sziromlevelen
szamócapiros puha szádból
fakadnak a lenge füvek –
szeráf-nevetés puha szádból
ha zsongnak a zsenge füvek
Lásd fekszem a parton a fűben
ölébe ölelget a part
a dús keserűszagú fűben
ezernyi bogár idetart
nyüzsögve nyirokteli mélyről
ezer pici hangszeren át
zümmög az ajkad ízéről
végnélküli víg szerenád
Azóta kapott csudacsókok
íze ma oly keserű
hűtelen és csunya csókok
emléke is oly keserű
oly messzibe csöndesedének
éveim árnya alatt
angyali vég-csemegének
holt ajkaid íze marad
Ilonka kis édes Ilonka
a kép olyan ép eleven
halványpuha hangod Ilonka
szólít szomorú nevemen
válaszom át a sötéten
étheri fényutat ás
borzad a sás fut a réten
elsuhogó zokogás
Mihez foghasson ezentúl
ki fogta fehér kezedet
és hova nézhet ezentúl
ki nézte sötét szemedet?
Örökre itt maradok már
hanyagul heverészve hanyatt
míg enged a rögragadó sár
s gödör lesz testem alatt
Utamban az éjben a parton
lengő lila láng vezetett
most fűzfa tövén puha parton
érzem kicsi lánykezedet
és érzem aludni fogok már
akár te a mély temetőn
tudom hogy aludni fogok már
boldogan és nevetőn
Már bomlik az élet az omló
víz suhanó zaja közt
mint százados erdei holló
váza fenyő galya közt
már oszlik a test alig élek
foszlik valamennyi tagom
rezegve fölérez a lélek
és imbolyog álmatagon
belefürdik a Léthe vizébe
a víz körülötte csacsog
locsogva körülsimogatják
fehér buborék-pamacsok
a hold ragyogó sugarában
távoli trombita búg
mind vakitóbb sugarában
hajnali harsona zúg
ébresztget a szád muzsikája
ébredj valahára szegény
és zeng a szived muzsikája
és hömpölyög ízzik a fény
úszunk tova kék levegőben
mint két pihe lengetegen
és fulladozunk ölelőben
fényteli fellegeken.