Szerenád oda túlra

Ezen az első őszi reggelen

Jobban fáj, hogy már nem lehetsz velem.

Most lehetnék hozzád figyelmesebb:

Az ősz, tudod, mindíg megenyhített.

Beteg lelkemen most pattan a zár,

Pattintgatja a búcsúzó sugár.

Most nyílnak bennem fátyolos egek,

Most félve, én is föltekinthetek.

Most írhatnék Neked sokat, sokat,

Míg szólnál: „Fiam, ne fáraszd magad.”

Most mutathatnék elsőül Neked

A reggelinél elibéd simítva,

Sápadt szirmú kései verseket,

S hallgatnám kritikád, a halkszavút,

Egyetlen drága anya-kifogást:

„Ó, fiam, - csak ne olyan szomorút...”