SZERENCSE S NYUGALOM.

Nyugodt a táj: a tél hófátyolával

Rég elborítá messze téreit,

A csermely áll, zajos hullámzatával

Nem mossa többé puszta partjait.

Nem suttog lomb a barna, görcsös ágon,

S mely rajta énekelt, a víg madár

Rég hallgat, s a kihalt, hideg világon

Virágtalan, de nyúgodt a határ.

Nyugodt, mig a tavasz első fuvalma

A csillogó mezőn végig futott,

Egy délen át a nap-meleg hatalma

A téli tájon győzve elhatott.

S im újra felriad ezer szavával

A nagy természet álmai után,

A csermely felzúg, olvadott havával

Patak rohan a hegynek oldalán;

A jéglepelt egy napnak olvadása

Elvonta, szinlett nyúgalom helyett

Feltűnt az elmult ősznek hervadása,

S a pusztaság a barna föld felett.

S a nyár ha jő virágos köntösében,

Mi bájoló a messze láthatár;

A föld világosabb, zöld rejtekében

Gyönyörről énekel minden madár;

Az ágak nyögve föld felé hajolnak,

Nem birva többé édes terhöket;

A csermely zúg, virágok illatoznak,

S örömzaj tölti a természetet.

Örömzaj, - míg az ősz első ködével

Homályt borít a színes táj felett,

S téli halált hirdetve jégszelével,

Egyszerre elront annyi életet.

Sárgán lehúll a lomb sötét tövéről,

Eltűnt az illat, a virágozás,

A fecske messze száll e bú helyéről,

S csak csend marad, csak őszi hervadás.

Elvíra! lám, ez keblünk nyúgodalma,

Ez a szerencse, melyről álmodál;

Azt feldulá egy nyájas nap hatalma,

Emezt egy dér - és elhervadva áll.

Biztos csak egy: sorsodnak változása,

Vész, ha pihensz, ha éldelsz, veszteség;

Minden tavasznak eljő hervadása,

És a nyugalmat vész követte még.