SZERENCSE

Már nem haj szolom a szerencsét,

megbecsülöm az egy tál lencsét.

S színben is csak a nefelejcsét

tudom szeretni már...

Nem álmodom, csodát se várok,

nem érhetnek búsító károk;

a nyílt, egyenes úton járok,

ahol a béke jár.

Jöhet a kéményseprő szembe:

reménység nem jut az eszembe;

nem lesem, hogy üres kezembe

majd sültgalamb repül.

Nékem nem mérgező beléndek

a tizenhárom, meg a péntek;

babonát nem becsülök én meg,

mert a lélekre ül.

A kártya is, e balga karton,

ne várja, hogy kezembe tartom,

míg a lidérces tünde parton -

a kincs ölembe hull...

Mert embereknek nincsen kincse,

szent megnyugvás: a kincsek kincse.

Nincs, ki a sírral elvegyítse

aranyját ott alul...

Én, ha küszöböm átallépem,

a háznépem köszöntöm szépen,

ahol a kisfiam szemében

holnapom ott ragyog...

Viszek magammal egy világot,

sokszor panaszt, néha virágot.

De bűnt, bohó babonaságot

s szerencsét künn hagyok...