SZÉTHULLT LÉGIÓKKAL

Jaj de furcsa érzés,

Vén fiúk, szegények,

Ráeszmélni: nem vagyunk már

A régi legények!

Hajunk közt az első

Könnyű, finom dérrel

Fordulni a szép nők után

Megriadó vérrel.

Látni: míg nézésünk

Ringásukat issza,

Hogy ők immár, uramisten,

Nem ránk néznek vissza!

Tudni: hogy ha búgnánk:

Ölelj meg, virágom! -

Nem az lenne legszebb nóta

Nékik a világon.

Jaj, pedig a vágyunk

Csupa bús mohóság,

Mintha mind egyszerre nyitnak

A megkésett rózsák.

Most tudnók a szót, a

Legfájóbb sóhajtót,

Most esnék jól legvadabbul

Berúgni az ajtót.

S jaj, a bölcsesség, az

Agg tanítómester,

Váltig dörmög a fülünkbe:

Lassabban a testtel!

Vigasztal fogatlan

Szája régi jókkal,

De mit ér egy bukott császár

Széthullt légiókkal?

Volt dicsőség? nem volt?

Szívünk sohse bánja,

Csak még volna, vén cézárnak,

Egy rabszolgalánya,

Akit sírva híjjon:

Ölelj meg, virágom!

Hiszen látod, azt se tudom,

Éltem a világon?