Szétszórt virágok

Visszaemlékszem,

most, hogy a szemem könnyhabokat forral –

visszaemlékszem egy elindulásra,

tavasz-hajnalon, hószirmú csokorral.

Akkor indultam:

gyémántharmatos, tüzes arcú reggel

és harsány dallal lóbáztam a csokrot,

szembe a merész glóriás hegyekkel.

– Szeret, nem szeret?

Messze-valaki kacag, avagy sír ott? –:

jelzést hagyva az út bársony porába

téptem, szaggattam, ráztam a sok szirmot.

Most megérkeztem,

Összehúzom nyűtt, fekete felöltőm,

Csokrom széthullott, a hegyek füstölnek

és fázó, sima köd alszik a földön.

Szívembe nyilall,

hogy ilyen hűvös, őszi csókok érnek,

s vajjon meglelem-e még a sok szirmot,

hajlongó fák közt, hullásán a dérnek.

Lassan indulok,

károgó szóval varjú sír fölöttem

alvó reménnyel keresve kutatva,

ballagok vissza, ahonnan jöttem.