Sziklák

A kősziklákat mindíg irigyeltem,

Kik állnak büszkén, mozdulatlanul,

Állják a villámot, ha rájok sujt,

S a harmat csöppjét, ha fejökre hull.

Számukra soha sincs „talán”, se „hátha”,

Mint dogmák állnak, oly konok-keményen,

Mint zord, erős és önhitt férfiak,

És hófuvásos, sivatag-nagy télben

Fejükön csipkés jégből a sisak.

A kősziklákat mindíg irigyeltem.

A kemény szót most megtanulom én is,

De szívem bánja, mit kimond a szám,

Ajkamon éles az ige, mint a kard,

De belül egy hang kérdez: „igazán?”

S a lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett.

Már megtanulok én is síkraszállni,

S nem hajigálni kő helyett kenyeret,

S lenni kőszírt, mely int és fenyeget,

Kőszikla, mit meg nem ingat semmi.

Kőszikla, min a csákány eltörik.

Ó, de belül fáj keménynek lenni!