SZILÁGYI ÉS HAJMÁSI

A harc kitört, a harc lefolyt;

Két bajnok úrfiak,

Szilágyi s Hajmás, Sztambulon

Rabságba juttanak.

„Rabság! nehéz lánc! hős karom,

Miért nem vagy te szabadon!”

Csak ebben agg, csak ezt nyögi

Hajmási láncain;

De társa dall, s bút édesít

Enyelgő húrjain:

„Ma éve honn vigan valék,

Most rab, leláncolt martalék!”

„Ma születésem napja van:

Szép húgom, köztetek,

És agg apám, és agg anyám,

Nem örvendezhetek.

Ma éve honn vigan valék,

Most rab, leláncolt martalék!”

Császárleány ezt hallja fenn,

Szép Leila egyedűl;

Szánat sohajt el ajkain,

Szemében szánat űl;

És amit lát, és amit hall,

Ah mind szerelmi vágyra csal.

Az est s az éj jő, s álma nincs.

Haj! ébren álmodik;

Ágyát mosolygó fájdalom

S kétes remény vetik.

Szemérme hű; de szerelem

Suttog: szép Leila! jer velem.

Mély a fogolynak lakhelye

Setét falak között;

Fénylő teremből a leány

Most abba költözött.

Sugár leány, ah szép leány!

Szebb négy világon nincs talán.

„Hitedre azt ha mondanád,

Hős ifju, hogy szeretsz,

Megoldanám e láncodat,

Kit búsan méregetsz;

S szép hon felé hős karodon

Mennék veled hű hajadon.”

„Ölellek” hős Szilágyi szól:

„Oh lány, te égi szem!

Csak amint hozzád hű leszek,

Úgy áldjon istenem.

Szép honban virrad hajnalom,

Szép hon felé visz hős karom.”

Titkon szerződik a leány,

Arany nyit zárakat,

Kihozza rabság mélyiből

Vitézlő ifjakat;

Ólban három mént váltanak,

S lovat, lovászt lesujtanak.

Éjfélben és éjfél után

Oly bús, oly néma az út;

Két hős közt holdnál a leány

Sebes-rohanva fut;

„Atyám, atyám! ne várj reám,

A szép magyar föld lesz hazám.”

Harmincadon s vámok között

Az ifjak mennek át;

Pogány mez rajtok, nyelvökön

Hordják pogány szavát.

„Hová, hová török vitéz,

S te fénysugár, te gyönge kéz?”

„Szerencsekísértők vagyunk,

Szerencse jár velünk,

Az egri farkasok közé

Csatára készülünk.”

Felelnek ők; de Leila fél,

Remeg mint parton nyárlevél.

Sztambul felől bús hír repűl,

Zendűlnek vámosok;

De küzdve két ifjú halad,

Utat nyit kardvasok.

„Végy jó reményt, szép hajadon!

Magyar kar áll őrt pártodon.”

Csaták között a pálya fogy.

Még nem fogy a csata;

Fölkél a hírre vajdaság,

Jön villogó hada:

Vajdák utól, vajdák körűl,

Futással út nem rövidűl.

Mint párduc a két ifju küzd,

A villámkard peneg,

És, isten úgy akarta, itt

A vajdák estenek.

Szigetben sírva Leila vár,

Mint árva fészken kis madár.

Ő sírva így panaszkodik:

„Egek, mi puszta hely!

Nagy búmmal e vadonban ah

Hová bujdossam el?

Miattam most a hős szivek

Vajdák vasán elvérzenek;

De meghalok hős ifjakért;

Sírhalmom e határ,

És síratóim farkasok

S lesz dúló vad madár.

Atyám, atyám! ne várj reám,

Bűnért setét föld lesz hazám.”

Siralmi közt a gyönge lányt

Hős ifjak így lelik,

És gyöngyre a köny, a keserv

Örömre változik.

Mint ifju repkény kerti fán,

Szilágyi karján csügg a lány.

Szigetből a leányt viszik

Magyar határ elé,

Zugó Dunának partjain

Megy útok fölfelé,

S alattok a vész mezején

Tajtékot túrva vág a mén.

Setéten most Hajmási szól:

„Itt a magyar határ;

Bajtárs megállj! nem érhet itt

Török hatalma már.

Víjunk meg ketten, s a leány

Azé legyen, ki győz csatán.”

„Nem úgy, vitéz felem! nem úgy!”

Szilágyi válaszol:

„Van nőd honn, van két szép fiad,

Te meg nem válhatol.”

És sír a lány: „ah engemet

E bajvivástok eltemet.”

De Hajmás nem szól, bősz eszén

Felfordul a világ;

S kezdődik a gyász ütközet:

Magyar magyarra vág.

Két villám így csap össze fenn.

Hajmási eldől véresen.

„Sokáig hőslakodban élj,

Óh bajtárs, boldogúl;

Bünömmel én itt elveszek,

S honn nőm, fiam busúl.”

Szól s mint az elzugott vihar,

Hamvába száll a büszke kar.

Ott ketten a haló fölött

Hüséget eskenek,

S a rabkötél, a bús csaták

Örömre fejlenek.

Török virág, magyar kebel:

Ez hő, az rajta hervad el.