SZILVESZTER ÉJE 1847-BEN

Hej, vannnak ma számadások!

Háziasszony, házigazda,

Mit bevett és kiadott az

Év folytában, összeadja.

Vizsgálják a pénzes erszényt,

Mennyi volt benn s mennyi van még,

S törlik le a verítéket,

Mellyel azt a pénzt szerezték.

Feleségem, lásd, milyen jó,

Hogy minékünk nincsen pénzünk:

Nem piszkoljuk be kezünket,

S nem csorog a verítékünk.

Amazoknak a ládáik,

Minekünk szíveink telvék...

Az milyen szegény gazdagság!

Ez milyen gazdag szegénység!

Még csak egymagam valék

Tavaly ilyentájban,

Az idén már kettecskén

Vagyunk a szobában.

Furcsa lesz, ha már ez egy

Darabig majd így mén:

Esztendőre hármacskán,

Azután négyecskén.

De félre, félre a tréfával,

Hisz beteg mellett állunk;

Beteg, haldoklik az esztendő,

Ez a mi drága kedves jóbarátunk...

Fonjunk áldásból líliomfüzért,

Megkoszorúzni haldokló fejét.

Ő adta össze kezeinket,

Válhatlanúl, örökre,

Ő szállitá föl lelkeinket

Nem ismert és nem sejtett örömekre...

Fonjunk áldásból líliomfüzért,

Megkoszorúzni haldokló fejét.

Az a kevés bú, mit koronként

Szivünkre rácseppente,

Nem keseríté boldogságunk,

Sőt azt még sokkal édesebbé tette...

Fonjunk áldásból líliomfüzért,

Megkoszorúzni haldokló fejét.

Haldoklik ő, már csak néhány halk

Szívdobbanás van hátra,

S az örök éj borúl e szemre,

Mely boldogságunk hajnalfényét látta...

Fonjunk áldásból líliomfüzért,

Megkoszorúzni haldokló fejét.

Az esztendőnek a halála

Oly ünnepélyes egy halál!

Ilyenkor minden jobb halandó

Elzárkozik, magába száll,

S nem hogy barátnak, hanem még az

Ellenségnek is megbocsát,

És ez valóban nagyszerű, szép;

De én is így tegyek-e hát?

Csak a zsarnok s a szolgalélek,

E kettő az én ellenem,

S én zsarnokoknak s rabszolgáknak

Bocsássak meg?... nem, sohasem!

Az isten ítélőszékénél,

Még ott sem mondok egyebet:

„Hogysem ezeknek megbocsássak,

Inkább elkárhozott legyek!”