Szilveszter éjszaka

Körül nagy béke, szilveszteri táj,

Ünneplő rengeteg.

A jó Isten ma erdőt látogat,

És az eloltott gyertyalángokat

Száz karácsonyfán gyujtja újra meg.

Száz karácsonyfaláng libeg-lobog,

Mint a gyertyák a ravatal körül, -

A hóban elomolva egy halott.

Aki elomlott itt a hóba:

Az ifjú nő jött tavasz óta,

Jött nyári mezőn, őszi tarlón át, -

Amíg elomlott itt a hóba,

Mert a sorsa azt mondta: nincs tovább.

Arcán nagy béke, nagy ünnep honol,

Kékes derengés, utolsó mosoly,

Öröm, hogy itt ért véget.

De mellette már új kezdet nyüzsög,

Egy kis angyal, egy kis téli tücsök

Trilláz, hogy újra kezdődjék az élet.

Az anya eddig hozta magzatát,

Itt szülte meg - és akkor belehalt;

Az öröklángok körülimbolyogják

A hómezőt, a roppant ravatalt.

Az öröklángok búsan imbolyognak,

A fenyvesekben tompán zúg a szél:

Porló szívekből nő fel a virág,

S halálforrásból merít, aki él.

A jelen perc a jövendőnek ára,

És a jelent a mult fizette meg,

Elmult egy év, hagy jöhessen a másik.

És én hiába kérdem, hogy: minek?

Mikor az egyik élet fölneszel,

A másik élet elnémul s elül.

Milyen bölcsen is rendelték el ezt, -

S milyen kegyetlenül!

Te kis Ámor, te trillázó tücsök,

Ugyan, hát nem szégyelled víg- magad?

E halnivágyó, komor, szűzi táj

Elnyeli felújjongó hangodat.

Hiszed, hogy különb lész a többinél?

Hiszed, hogy jobb, hogy igazabb leszel?

Látod, a komor fenyves nem hiszi:

Elnyeli hangodat és nem felel.

Nincsen menekvés, -

Te viszed tovább

Rózsás gyermek, a súlyt, és az igát,

A multak bűneit,

S az ősök bánatát,

A nyughatatlanságot.

Nincsen menekvés,

Válladon ül és legörnyeszt az átok.

Mert átok az, hogy előzőid voltak,

És átok az, hogy utánad is jönnek.

S hogy vége-hossza nincs a jajsírámnak,

S hogy vége-hossza nincs a könnyözönnek.

Nincs újrakezdés, csupán folytatás,

S a folytatásban örök-egy nyomor,

S mi másnak látszik lenni, az se más.

„Uj” esztendő, milyen gúny ez a szó,

Hisz nem hoz semmi újat,

Az örök Idő minden esztendővel,

Csak egyetlenegy sötét nótát huzat.

Amíg anyától ered a gyerek,

Egyik év a másik esztendőből:

A rózsaszál a beteg rózsatőből:

Addig nincsen menekvés.

Ó, Isten, teremts hát a semmiből

Új esztendőt nekünk,

Fehér lapot, hogy írjuk végre rá

Igaz történetünk’:

A szeretet s a jóság álmait.

Hogy akarhassuk, amit szeretünk

S váljék valóra, amit akarunk,

Ó, mert Uram, oly szánandók vagyunk.

Tépd el az okság zord láncolatát

Egy percre csak,

Ebből az egy csodából

Ki tudja, tán egy szebb világ fakad.

Teremts a Semmiből,

A szent és tiszta, örök Semmiből

Egy gyermeket, egy nem anyától lettet,

Egy rózsaszálat, nem tövön termettet,

Egy aranyalmát, nem ágról szakadtat,

Valami szentet, meg nem átkozottat,

Valami újat már, valami mást,

Csak állítsd meg e szörnyű folytatást.

Csitulj szívem,

Ne ostromold a lehetetlenséget,

Ezt a száztornyos, ezerbástyás várat,

Csitulj szívem,

Az öklöm véres és a karom fáradt.

Körül nagy béke, szilveszteri táj,

Ünneplő rengeteg.

A jó Isten ma erdőt látogat,

És az eloltott gyertyalángokat

Száz karácsonyfán gyujtja újra meg.