SZÍN ÉS VALÓ

Némúl a hangszerek zenéje,

A függöny felrepűl,

S az arcokon kiváncsiságnak

Csendes figyelme űl.

És ékes színpadon a múzsa

Kegyelt papnéja áll,

Bájlóbb a kikelet kertjének

Minden viráginál.

És oh midőn szavak születnek

Az ajkak bíborán,

Nem, így nem énekel tavaszkor

Pacsírta s csalogány.

S mit benne látsz megtestesűlve:

Erény és szerelem;

S a néptömeg, varázslatánál

Kéjtengerré leszen.

Hódolva a dicső müvészet

Magasb hatalminak,

Éljenzaj és örömkiáltás

És tapsok hangzanak.

De a zajongó nép között áll

Az ifju mereven,

Ah érzeményi zavarának

Nyelvet, szót hol vegyen?

Egy új világ nyilik szivében,

Egy új édenvilág,

És benne lángoló szerelme

Az illatos virág.

A barnaleples éj

Nyugalmat osztogat,

De ah! az ifjunak

Nyugalmat az nem ad.

Zajló küzdés szivén,

Szerelmi, égető,

Mely tarka gondolat-

Füzért tünődve sző.

„El, el! meglátni őt,

Az égi szép szemet.

Amelynek e kebel

Imádó rabja lett;

Meglátni a szelíd

Angyalvonásokat,

Melyeknek bájain

Szív és ész elakad;

S a tündértermetet,

S a hullámzó kebelt,

Hol a kecs istene

Két rózsatrónt emelt.

Meglátni, asszonyok

Legszebbje tégedet,

Minőt az ég csupán

Egyszer teremthetett!”

S az ifju elsiet

Szerelme vágyiban

A kedves hely felé,

Hol istennője van.

„Ti ablaki fölött

Irígy őrkárpitok!

Pillantanom reá,

O kérlek, hagyjatok.”

Rejtsétek a szobát

Hiven, o kárpitok!

Szivszaggató, miket

Az ifju látni fog.

Csók és édes szavak...

S szerelmi jelenet...

S o bűn, o förtelem...

Szerelmet.. pénz vehet!

Színházba seregesen tódúl a nép,

Csudálni a müvésznő érdemét;

S míg hangja lelkesűlt szivekbe hat:

Új és új érdemkoszorút arat.

S az ifju? ... Az ifju tetszés-zaja

Fel-felzeng bájoló játékira;

De ah! titkon folyó könyűiben

Kihalt a néma, kínos szerelem.