Szinházban

Otellót adták, Verdi dalmüvét;

Elmém azonba’ máshol múlatott.

Egy lányt, szelídet bájolót, üdét

Néztem figyelve, nem a szinpadot.

Tekintetéből azt olvastam én ki:

Még álmodik, még nem kezdett el élni.

Láttam villogni szép, sötét szemét;

Nagy hévvel forgatá a látcsövet.

Ismerte-é a mór történetét?...

Tizenöt esztendős volt legfölebb:

Gyermekleány, kit ábrándokba ringat,

Kinek valóság a csalóka szinpad.

Mit látott?... életet?... káprázatot?...

Mit hallott?... szivverést-e vagy zenét?...

A nézők tömegét, a szinpadot

Nem látta, csak Otellót s hitvesét.

A mór vállára hajló Dezdemónát...

Oh, égi üdv, oh, gyönyörű valóság!

És látva, hogy a mór szivét, eszét

Gyanú s a »zöld szemű szörny« tépdelik,

Hogy meggyilkolni készül hitvesét:

A lányka oly nyugodt volt, oly szelid!

Vártam, hogy páholyából lekiált még:

Ne féljenek; mindez csak tréfa, játék!

Sötétszemű lány, bájos idegen!

Szét fognak hullni szép ábrándjaid.

S ha majd egymásután bucsút veszen

Gondatlan ifjuság, a vágy, a hit:

Játéknak nézed a szerencse csókját,

S nem mosolyod: könnyed lesz a valóság.