Szirmay Klára. [töredék]

Kit zokognak lekanyargó

Barna Tisza’ habjai,

Kit siratnak Ugocsának

S Szatmár nemes ifjai!

Bús folyam! hol partjaidnak

Messze fénylő világa,[4]

Annyi szív titkos reménye,

Ugocsa szép virága.

Ott hol néma gyász borong most

Szirma régi termében,

A napok mi szebben folytak

Az öröm nyílt ölében.

Vígan jöttek a vendégek

Csöngtek a telt poharak,

S szíves honi dalok közé

Durrogtak a mozsarak.

Köztök édes kellemében

Klára, a szép hajadon,

S nyájas arcza lágy figyelme

Mindent közelébe von.

Benne tűnt fel égi színben

A szép s jónak fensége,

Tőle rajzott, hozzá símult

A nap gyönyörűsége.

Félre bajnok, fegyvereddel,

Melyet bízva forgatál:

Most csőjében éltet lesve

Rejtezik a zord halál.

De hiában! felvillámlik -

S Klára hókeblére vág,

S így véletlen, de keserves

Torrá lőn a mulatság.