Szív, szív

Szív. Érzelgő, szomorú. Néma.

Gáláns poéták lantján: égi téma.

Hamis hang, csukló, összerontott.

Te szégyenled, más nevet, te kimondod.

Lehet, hogy ez lesz a vesztem:

Idehallgass, ma fölfedeztem.

Fölfedeztem és bármi légyen,

leírom: Szív! Nincs benne szégyen.

Szív. Szív. Kissé különös nekem is.

De van, mert fáj. Van, igenis!

Felém fordulnak mind az angyalok.

Szívbölcselet ez: “Fáj, tehát vagyok”.

Fáj, fáj, fáj keservesen.

Idehallgass, én kedvesem:

Te se szégyeld számkivetett

piros és fájó szívedet.

Valld be a szívet és a vért is

s mondjuk, hogy szív, szív – csakazértis!

Lehet, hogy semmi, semmi sem marad,

a szívünk, szép gyümölcs, megmarad,

bár puha, beletörik az acél,

fájni fog és sírni, mint a szél.

s este, sötétben, akár valami

korhadó kis fa, világítani,

világítani, bíbortűzű sebben,

mindegyre jobban, mindig keservesebben.

Az Isten, meglátod, észreveszi,

mindkettőt kezébe veszi

s örvendezőn, hogy meglelé

fáklyául tartja a világ felé!