SZÍVEKBE SZENTELT SZÉGYEN

Szívekbe szentelt szégyen: Szerelem,

be sokat írtam s gondolkodtam rólad,

míg így leróttam szerelmi adómat.

Kívül még ifjú, bent pudvás vagyok.

Még jól megnéznek azok, akik látnak;

még tetszem néhány nőnek, pár barátnak.

Még mosolyognak, hogyha bús vagyok.

Még gondolják, hogy virágokra szállok

s hogy párnám még az erdőszéli árok,

hova magammal viszem csókomat,

amely gondtalan ajkak martaléka;

s hogy reménytelen egy-egy lázam néha.

Pedig virágot én már nem szedek.

S a méz begyüjtve áll a kamarába

és nyitva vár az ajtó mindkét szárnya.

Az árokszélre már le nem ülök.

Sok csalán van ott és sok lehullt csillag

s a közel temetőbül sok bús illat.

Itthon vagyok kenyéren s vizen én!

S papírra vetve egy-egy mondatot,

a virágoknak friss vizet adok.