Szkepszis

Megszaggatom bírói köntösöm,

A székem itthagyom, megyek haza,

Talán igaza van mindenkinek, -

És talán senkinek sincs igaza.

Mit tudom én!

Előttem összefolynak feketén

A törvénytáblán a vésett betűk.

Torkom szorul, ajkamon érezek

Valami mondhatatlan keserűt.

A pillantásom éle úgy kicsorbult!

Én nem tudok már igazságot tenni,

Adjatok inkább egy remete-cellát,

Hagyjatok inkább a vadonba menni.

Szívembe néznék, - de a szívem reszket,

Hogy döntsön, mikor magába’ se biztos?

S úgy hordja tisztét, mint kínos keresztet...

Hozzám ne jertek, s ne kérdezzetek!

Ítéletet ne kelljen mondanom,

Itt hagyom nektek üres székemet -

Én - hadd tűnődjem a csillagokon.

Vonja lelkemet aranyba az ősz,

Ki helyembe ül, boldogabb legyen,

S boldogabb legyen, aki megelőz.

Bukkanjon rá a nagy egy-igazságra,

S ha nem bukkant rá - legalább ne tudja,

Csak tudjon hinni, hinni - önmagába’!

Nekem úgy fáj a sok-sok szakadék,

Az ellentétek iszonyú világa

Úgy fáj, hogy minden lélek más és más,

Úgy gyötör ez a sötét látomás,

És a tudat, hogy oly messze az ég.

Feloldanám egy nagy harmóniába:

Ami itt disszonáns hang, s töredék.

Feloldanám egy nagy, nyugodt Egészbe.

De ez a béke talán a halál, -

S a föld talán csak így érhet az égbe.