SZOBÁMBAN

Esős idő van; szürke a menny,

Mint a bakancsos-köpönyeg.

Arról szó sincs, hogy kiderűljön,

Sétálni hát már nem megyek.

Mit kéne tennem? feleséget

A jóisten még nem adott;

Ha feleségem volna: véle

Majd eltréfálnám a napot.

Pipára gyujtok, s az esőnek

Halk susogását hallgatom,

És végigszállok gondolatban

A messze fekvő multakon.

Sokon mentem már én keresztül,

Sok jót értem, de több roszat,

S nagyrészt magamnak kell köszönnöm,

Hogy megvalljam az igazat.

Könnyelmüség, könnyelmüség! ez

Gyakorta oly lépésre vitt,

Melynek később vásott fogakkal

Ettem fanyar gyümölcseit.

De bátran mondom: más hibám nincs

A könnyelműségen kivűl,

S ez majd a maga idejében

Az ifjusággal elröpűl.

Viszontagságos életemnek

Egy hű, igaz barátja van,

Egyetlen ő, ki nem hagyott el

Balsorsom háborúiban.

Velem volt ő, mig a hazában

Bujdosva jártam, mint a vad,

És ittam a forrás vizéből,

S alvám a szabad ég alatt;

Velem volt ő, mig a hazán túl

Naponta négy krajcár dijért

Hiven fogyasztám a katonák

Sületlen, sótlan kenyerét:

Velem volt ő, mig a könyűkkel

Sózott szinészi kenyeret

Megpaprikázták bosszusággal

Ármánykodó gazemberek.

Ez egy barátom a költészet.

Ő volt mindenkor énvelem,

Verseltem én minden bajom közt

A színpadon s az őrhelyen.

Leend-e haszna verseimnek?

Túlélik-e majd apjokat?

Ragyognak-e holdként fölöttem,

Ha sírom éje befogad?...

De már derűl! szivárvány támad

Amott a rákosi mezőn,

Sétára hát... csak el ne csipjen

Valamelyik hitelezőm.