SZOLNOK MELLETT.

Szolnok mellett, a Tiszánál,

Damjanics dicső vezér áll,

És előtte a sereg,

Mellyel a rác pártütőket,

A hon ellen felkelőket,

Több csatákban verte meg.

Véres harcból most jövének;

Hangja víg a hadzenének,

S győzedelmet hirdető;

Mondják: e nagy ütközettel

Nyolc ezer német veszett el,

S Szolnok tája vérmező.

Nézni szép az átmenőket

Amidőn üdvözli őket

Nyájas szókkal a vezér;

Öntudatban mint lobognak

Arcaik büszkén azoknak,

Kikhez szól vagy kit dicsér.

Új csapat megy most előtte,

S ím, ő csákóját levette,

S a csapat míg elhaladt,

Tisztes fője elfedetlen.

Nem maradt szem könnyezetlen,

Ily nagy ünnepély alatt.

«Nektek hálát hol találjak,

Legvitézebb zászlóaljak,

Harmadik s kilencedik?

Mind oroszlánok valátok,

Ellenségeink e csatátok

Emlékökbe véshetik.»

«Egyenként megérdemelné

Mindenik, tisztté emelné

Őtet hadvezér szavam;

Ámde akkor tönkre menne,

Villámától fosztva lenne,

Vészeket hordó hadam.»

«Egymástól el nem szakadtok,

És, miként eddig, maradtok

Mindig győzhetetlenek;

Kiknek rettentő nevére

Megfagy az ellennek vére,

S rác és német szív remeg.» -

Így szólt a vezér. Szavára

Villog minden szem sugára,

S a hadból ily szó riad:

«Honszabadság a mi bérünk!

Vígy halálra bár, vezérünk,

Nekünk szent törvény szavad!»»