SZŐLŐHEGYEN.

Rövid életét az ember

Csak bánattal élje?

Hajts ki, hajts ki örömemre

Szőlő venyigéje!

Gyönge hajnalszin piroslik

Most az uj levelkén:

Nedve csillogó, tüzes lész

Mint a déli napfény.

Ifjuságom gondtalan volt

S nem becsűle téged;

De most véled mindhalálig

Tartó frigyre lépek.

Hajlik a kor s kél az ember

Annyi búra, bajra!

- Amint vénül a fa, jobban

Szúr a tüske rajta.

A tavasznak nyár hevében

Fonnyad el virága;

Őszi dértől lészen a nyár

Gazdag lombja sárga:

Minden éket önfejéről

Bár az év letépett:

Meghagyá az aranyszemü

S rózsaszin gerézdet.

Fényes álmainkra gond jő,

A sziv tettre lobban;

Mindennel felhágy az ember

Végre kedvhagyottan.

S örömet ha semmiben már

Nem talál a jámbor:

A borongós őszre mégis

Marad - egy pohár bor.

Ritka seb, melyet begyógyit

A sors, aki vágta;

Ugy adá a bort, hogy abban

Lenne orvossága;

S bár a sebre ebben is csak

Rövid gyógyulás van:

Jól esik, hogy tartja éde

Meleg zsibbadásban.

Hajlik a kor, és borongva

Jő az est feléje!

Hajts ki, hajts ki örömemre

Szőlő venyigéje!

A bor lángja hogy derengjen

Az öreg bus kedvén,

Mint az alkony fellegén, a

Rápirosló napfény. -