SZOMORÚ NÓTA A TELEFONRÓL

A fejem fáj, az agyam sajog,

Kínozzák a távbeszélő-bajok.

Hát ez csoda?

Nézzen csak oda.

Mi bámul önre amott a falon,

És hallgassa meg e telefon-dalom.

Az ember gyomra mélyét,

Az epéjét

És a veséjét

Egy piros fonál

Csiklandozza végig, ha telefonál,

Átjárja a szívet, a májat,

S szent zsoltárokra ingerli a szájat.

Az okozója ott lóg a falon,

Ő róla zeng e telefon-dalom.

Órákig tart a pillanat,

Míg kaphat ön egy szabad vonalat,

És jön a válasz, nem holnap, még máma:

Foglalt a száma!

Ha nyugtalan ön, és szíve kérges,

A központ hölgye ezt nem érti,

És bájjal kérdi:

Óh, mért oly mérges?

És ha a számért hiába esengett,

A központ kérdi:

Óh, miért is csenget?

Miért oly naiv, és mért oly kába?

Hisz tudja jól, úgyis hiába!

A gond leroskaszt minden vállat,

Ha megvadul e háziállat.

És holttá pusztul minden élő,

Ha kínozza a távbeszélő.

De szíve-lelke bárhogy lázad,

Ajánlatos a vigyázat,

Mert rögtön jön a tettre kész,

Zord műszerész,

Ki nem a komisz szekrény hátán

Hasít szíjat,

De kihasítja az ön zsebéből -

A telefondíjat!