Szomorú tévedés

Valami álomból emlékszem rád.

A bástyafokon rőt moha nő,

s kedves forrásom elapadt, elapadt.

Az acélkék fecskék rád gondolnak,

nem szállnak el: meghalnak,

és haldoklik a megállt idő is.

Te nem tudod, hogy barátod vagyok,

és azért nem közeledsz hozzám!

Ó, milyen átkos, szomorú tévedés ez!

Csuháim kopnak, nemsokára

szabad mellet mutatok a fáradt napnak:

remete-éveim hite szakadozik.

Nem akar lángolni az esti tűz,

s mezőkön, hegyeken túl késik,

egyre késik a mindenek gyógyulása.