Szomorúfűz

A tó partján a komor fűzeket

Világos zöldbe öltözteti lassan

A napról-napra melegebb sugár,

Megfejti téli titkát ágaiknak,

Smaragdragyogást tereget reájok, -

Csak földre hajló, fáradt vonalát

A fűzfagallynak nem másítja meg,

Nem emelheti ég felé soha.

Gyerekkoromban, - rég volt, - tán igaz sem:

Anyámat kértem: rajzolj valamit!

Rajzolt egy házat s egy szomorúfűzfát,

(Lerajzolhatott volna engem is,

Lehajtott fejjel, úgy, ahogy most állok

A tóparti szomorúfűz alatt.)

Én akkor azt kérdeztem, hogy: mi ez?

Anyám felelt: Ez egy szomorúfűz.

Én faggattam tovább: Mért szomorú?

S aztán még arra is kíváncsi voltam,

Hogy: „Mikor nem lesz többé szomorú?”

A váratlan kérdéstől megzavarva,

Anyám elhallgatott.

Így hallgattam el én is, valahányszor

Azt kérdezték: Mért vagyok szomorú,

Mikor nincsen rá különös okom? -

Zavart a kérdés. - Most már nem zavar.

Most már tudom, hogy törvény alatt állunk:

Elvettetnek a különféle magvak,

Öröktől készült, titkos ősmagok,

Egyikből tölgy lesz, másikból fenyő,

A harmadikból mindíg rezgő nyárfa,

Jegenyévé szökken a negyedik, -

S az utolsó, de tán a nem legkisebb

Szomorúfűzfa lesz talán.

Törvénye az, hogy ágait lehajtsa

A tó tükrére csüggedt-komoran,

Akkor is, mikor napfény hull reá,

Akkor is, mikor zöldje ütközik, -

S tavaszba fordul a vénhedt világ.