SZONDI

Messze határokról mint vágyva jön a daru vissza,

Enyhe napok nyíló melegét ha megérzi tavaszkor,

S fellegiben fennúszva halad, míg úta betelvén,

Ismert pázsitain síkföldi mezőkre leröppen:

Úgy jövök én tefeléd, kebelem szent honja, viszontag,

Isteni szép költés! Haragos vihar éje rohant el

Életemen, lángérzelmek fagytak meg alatta,

A ragyogó képzet csillagkoszorúja lehullott,

S rémeitől szívem fenekén némúla meg a dal.

Most, mint alkonyi fény zivatarnak utána, szelídült

Búval emelkedik a költő, nem gyermeki kény közt,

S ábránd ifjúként aranyálmok ölébe merengvén:

Nyúgaloműlte sötét arccal szedi húrjait öszve

Fenntűzben, mit erő lobogat, mit fájdalom érlelt.

Bajnokot énekel ő, ki hazánkért onta nemes vért,

Szondi dücső végét romján a drégeli várnak...........