Szonett az öreg királyról

Mily meghatottan gondolok ma rája,

hogy nyavalyatörősen és bután

fekszünk a sárban, annyi könny után,

s szájunk a tébolyt és jajt kiabálja.

Ezüstösen hullt a tél zuzmarája,

öregapóként ült nagy trónusán

az agg király, mi kávéztunk Budán,

s a végtelen békére nyílt a pálya.

Én akkor voltam boldog. Aranyak

bújtak rongyos zsebembe hallgatag

és fájt az élet, a rejtélyes-édes.

Diadalmas tüzével vert a nap.

Sírtam, daloltam lombos kert alatt,

mert költő voltam és huszonöt éves.