SZONETT EGY BARÁTOMHOZ

Míg az ifjúság zsengedő korán

A nyájas épség, s kellemek virítnak

S bennünket gyakran víg örömre hívnak,

Az állhatlan év elhalad során.

Oh hát! Evezzünk a világ porán

Bátran, Barátom! míg el nem borítnak

Gyászai a fényt elűző sírnak.

Minden elhágy majd életünk alkonyán.

A kellem tőlünk akkor elmarad,

Ráncok barázdát vájnak bús arcunkon,

Az épség helyet nem lel tört tagunkon,

Nem vidít a kincs, minden elmarad!

Egyedűl, amit szorgalmunk szerezhet

Lelkünknek, bús vedrünk záraig követ.