SZÖRNYEN SZÉP.

Miként Vesuv virágtakart tövében

Megrázva, most egyszerre ingadoz,

S tetőjén láng kitör s szilárd dühében

A bájvirányon széjjeláradoz:

Ekkép remegsz te is, ha részegűlve

Merész karom erősen átfogott,

S a szenvedély, mint láva, elterűlve,

Arczod felett pirosan elfutott.

S miként a tenger kél, erős karával

Ha szélvész átkarolta árjait,

S a sziklafalra csap hullámzatával,

S fehér tajtékkal önti partjait:

Ekkép emelkedik melled dagadva,

Szélvész-hatalmú érzeményivel,

Míg végre könnyü leplén áthaladva,

Mint hab kiárad a fehér kebel.

S Vesuv ha áll lángoknak bíborában;

Ha tenger kél, mert szélvész fölveré;

Bár térdre húll a nép bámúlatában,

Gyönyörrel néz a szép szörnyek felé:

Igy nézek én reád, ha szenvedélyek

Átdúlják lelkedet; ha veszni kell,

Mit bánom én! oly szépek a veszélyek,

Gyönyör között ha veszhet e kebel.