SZUHAY MÁTYÁS.

‘Beh szomorú idő fordult a magyarra!

Egyik fél erre húz, a másik meg arra;

Nem érti meg egymást, nem érti meg sehogy;

S a huzalkodásban erejéből kifogy!

Törökkel, tatárral eleget küzködtünk;

De ha egyetértés lakozott közöttünk:

Csak megvoltunk lassan; most egy idő óta,

A csókának szemét vájja ki a csóka!

Teremtő szent atyám, fordítsd dolgunk jóra!

Ne hagyd, hogy eljőjön a siralmas óra:

Midőn a vérrel nyert magyar szabadságnak,

Idegen kapával, mélységes sírt ásnak!’

Szuhay Mátyás volt, vén lován, a tarkán,

Ki igy fohászkodott, Tarcal felé tartván;

Mellette még három szótlan ifju haladt,

Csürökig dagasztván lovaik a sarat.

Kuruc volt Szuhay, nyakas, mérges magyar:

Nála a szív bátor s vasgyuró volt a kar;

Szabadságot mormogott álmában is szája,

A kuruc-világban aligha volt párja.

Száz kapás szőlőt birt a tarcali hegyen,

Hol a gohér, formint és muskatal terem;

S a szőlő lábánál kilencágu pince,

Amelyet jó borral töltött tele Vince.

Oda törekedett jó Szuhay épen

Hogy szivének meggyűlt keserüségében:

Iván a magyarnak hosszu életére,

Magát kidanolná, kisírná kedvére!

Lemenő-félben volt már az égen a nap,

Az öreg s társai szótalan ballagtak;

Egy szép barna ifju volt szomorú kivált,

De Szuhay Mátyás hangosan rákiált:

‘Ne búsulj, szerelmes édes öcsém, Keszi!

A köszörü, - meglásd, - mindazt jóra viszi:

Sokszor hallottam, hogy nagy baj a szerelem,

Én ugyan - Istennek hála, - nem ösmerem!

Hallom: szép lány, jó lány Vas Benedek lánya,

S nem akarja néked adni a vén kánya;

Azt mondja: kurucnak nem adja gyermekét,

Ördög szánkázza meg a rosz labanc lelkét!’

»Nem kell nekem apja tölt verme, gulyája,

- Monda Keszi - csak kell szíven szép Annája!

Szombaton estére ott termek Kardszagon,

S szépen, vagy erővel, de a lányt elhozom!«

‘Segítsen az Isten!’ - Szuhay felele,

S a kis számu csapat elszakadt kétfele;

Mivel Keszi, három társától bucsúzva:

Kesely lova fékét az alföldnek húzta.

S igy dörmögött Mátyás, tekintvén utána:

‘Bárcsak a jó fiú szerencsésen járna!

Sajnálom szivemből, ugyis atyámfia:

Egy volt a szépanyánk, Both Kata, Sófia!’

E közben setét lőn, miként az üstfenek,

A lovak csak lábról lábra mehettenek;

Sok vesződség után, éhen-szomjan végre,

Mátyás éjféltájban pincéjéhez ére.

Leszállván lováról, veszi a kulcsokat:

Hanem visszahökken, sokat látott, sokat...!

Az ajtó betörve és tátva-nyitva van,

S lenn, ugyancsak isznak, lármázva hangosan.

‘Maradjatok fenn a lóval!’ sugja hátra,

S fokosáért nyulván a nyeregkápába:

Lassan lelopódzik a pincegádoron,

S a dorbézolóknak háta megé oson.

Szuhay Mátyásnak felforrott a vére:

Tolvajok ütöttek bora picéjére;

Szinte fájt a lelke a drága jó borért,

Mely a pince földén egész bokáig ért.

Kilenc szép mákvirág! s labancok ő kemek!

Köztök egy hordón ült maga Vas Benedek;

Ittak, pocsékoltak, mocskolták Szuhayt,

Kiáltván: a kopasz, bárcsak most volna itt!

Ott volt Herkó páter, a balogi barát,

Kedvére forgatván kancsót és csutorát:

Barátság-szerető s csintalan volt, neve

Fél-Magyarországon szóbeszéddé leve.

Ő papolt ott most is: Uraim, szót kérek!

- Halljuk! - Szuhayról egy furcsát beszélek!

Egyszer kibandukol a hegyre magában,

Midőn a szőlejét kapálnák javában;

Kapja magát, ott egy pipa-dohány végett

Rendre kunyorálja az egész sor népet;

Megbánta mindenik kapásnak dohánya:

De mégsem lett tele nagybélű pipája.

Kopasz Szuhayról azóta csúfolnak:

Nagy pipáju, kevés dohányu magyarnak.

Hé! kevés dohányú, de jó ború medve!

Kihajtom e kancsót az egészségedre...!

‘Köszönöm, köszönöm!’ - mennydörgött Szuhay,

De a kancsót Herkó páter nem itta ki...

Fehér lett mint a fal és kijózanodott...

- Az ördög hordja tán ezt a vén kolopot!?

‘Ki labanc! aki vagy... tövét nem kapáltad!

Hogy a hóhér kösse fel minden fajtádat...!’

Ekkor az abroncsba csiptetett világot

Leüté Szuhay, és közéjök vágott.

De magukhoz tértek azok is csakhamar,

- Üssed! ne hagyd magad! s van lárma meg zavar,

Mátyás félrevonult, a cimborák pedig

Egymást a setétben ugyan ütlegelik.

Midőn jól meghányták egymást, ki hogy tudott,

Négykézláb, egyenest a lépcsőn felfutott;

Mátyás boszús vala, de mégis nevetett:

‘Nagyapám se látott ilyen ütközetet!’

S meggyujtván ismét az elaludt világot:

Két társával ő is a kancsóhoz látott;

De ím, egy fennálló hordóban meglátja,

Hogy guggolva lappang Vas Benedek bátya.

Árnyékától soh’sem ijedt meg Benedek,

Most is csal-ból, és nem félsz-ből lippene meg;

Mert amint mondani szokták közbeszédben:

Az ember apját sem ösmeri setétben.

Gondolkodott Mátyás, mit csináljon vele?

Jó lesz felfordítni, fejével lefele!

S tetejébe ülni... de más ész ütötte,

Rókát fogok! monda s szavát igy kezdette:

‘Hejh barátim! tudok s mondanék valamit...

Imé, nagy pecséttel egy pergamen van itt,

A nagyságos urtól... - hanem titok legyen! -

Megöllek, ha a szó közűlünk kimegyen!

Hejh, ha ez a titok, mely irva van benne,

Vas Benedek uram füleibe menne:

Száz tulkot, száz fékes lovat nem sajnálna,

Csakhogy meg ne tudja soha a vén kánya!’

E közben hátát a hordónak vetette,

És ültében Vassal egyre billegtette;

Ki készül már főbe vágni a kurucot,

De a titok bántá, s visszakucorodott.

‘Keszi Pál öcsémnek, jártába’-költébe’

Egy futó ló tűnik minap a szemébe;

Jobban megszemléli... hát a kengyelvason,

Lábbal fennakadva, valami ur vagyon.

Keszinek sem kell ám több; utána vágtat,

- Kesely paripája gyönyörű egy állat! -

Megkapja a lónak tajtékos zabláját,

De már vérbe’-fagyba’ leli a gazdáját.

Hogy megmosta szépen, és magához hozta:

Az az ur mindjárt a nevét tudakozta;

Megmondta az öcsém, azzal odább állott.

Ki volt ez az ember? ha azt ti tudnátok!

Még Keszi se tudja! A király testvére!

S ily határozat van a megmentőjére:

Mihelyt feleséget vesz, báróvá lészen,

Azonkivül kilenc falut kap egészen.

Tudjátok, a fiu Vas Annát szereti,

De kezét nem nyujtja, míg én élek, neki!

Most is Kardszagra ment, de utoljára mén,

Mert ő kegyelmét majd megházasítom én!’

Igy végezvén Mátyás ravaszul szavait;

Belsőbb pinceágba szólitá társait;

Vas uram pediglen, bár füstbe ment terve:

Kibútt, elillantott örömmel eltelve.

Mátyás, kijővén két kacagó társával:

Az üres fennállót elrugta lábával;

S gunyoson kiáltott: ‘Megállj Vas Benedek!

A bort árát igen drágán megfizeted!’

Mig Tarcalon ezek estek a mult éjen:

Keszi Pál Kardszagnak nagy sietve mégyen;

Hogy aholott vagyon Benedek lakása,

Szeretett Annáját minél előbb lássa!

Volt Benedek urnak gulyája, ménese,

Szénával, buzával tanya és csür tele;

Nem volt gazdaságban párja a Kunságon,

Lányának szépségben e széles világon.

Karszag városában, - szombat-est volt épen, -

Már a kilencet is elverte egy-végben;

Anna leányasszony, meg az öreg Kata,

Titkos beszéd közt a padkán fosztogata.

- Lelkemadta Annám! csak ne kéteskedjék,

Hosszu az éjszaka, százszor eljöhet még! -

“‘Hejh Kata, de mikor a szívem ugy várja:

Mint az ágon ülő gerlicét a párja!”’

»Galambom édesem! nem hiába vártál!«

És belépett Keszi, az Anna szavánál;

Aki kiáltással esett a nyakába,

S csókos ajka tapadt annak ajakába.

»Eljöttem, szép Annám! áll-e igéreted:

Hogy híved e földön mindenhá’ követed?

Hogy az Isten előtt letett esküvéssel,

A papnak áldása egyesít ez éjjel?«

“‘Hittel tied leszek még ma, légy nyugodtan!

Csak azt ne kivánd, hogy atyámat elhagyjam;

Nem! én visszatérek... hogy azt megbeszéljem:

- Ha mindjárt megöl is - hogy te vagy a férjem!”’

Alig töltének még nehány pillanatot:

Sugja Kata, hogy a kocsis már befogott;

Nincs itthon a nagy ur, s az ifjak szabadon

Röpülnek tova az abrakos lovakon.

Karimás kalapját a szemére vágván:

Némán hajt a kocsis a sikföld határán;

Anna, híven simul Pali kebelére...

S éjféltájban a két boldog célhoz ére.

Kegyes öreg papnál száll meg a mátkapár,

S az, egyesítni szívből akarta bár:

De ellenállottak némely akadályok...

A kocsis egyszerre ajtót nyita rájok!

S midőn leemelte karimás kalapját:

A leány rémülten ösmeré meg apját...

Csaknem kővé váltak ifjaink azalatt...

De az öreg ejtén ilyetén szavakat:

»Tisztelendő uram! Vas Benedek nevem,

Ez ifju mátkája szeretett gyermekem;

Legfőbb kivánsága atyai szívemnek,

Hogy szent eskü által most eggyé légyenek!«

Ugy tetszett a párnak, hogy ez mind csak álom...

S mily boldogok voltak a szép valóságon!

Hogy fogjanak kezet... apjok rájok pillant,

S ők szivből elmondják a szent holtomiglant.

Ölelte, csókolta gyermekit Benedek,

Tétetett azután erős kötést velek,

Hogy kit váratlan ér közülök szerencse:

Párjával közös lesz rangja, neve, kincse,

»Kedves Annám, bírom szivedet, kezedet!

Nagyobb szerencsém már e földön nem lehet!«

Szólt Pali. ‘Ki tudja...!’ - Vas csak ezt felelé, -

S repült a négy táltos megint Kardszag felé.

Reggel csak Annáról volt Karszagon beszéd,

Egyik szóla: megholt! más: elveszté eszét;

Ez monda: elszökött! más: de biz ellopták!

Kutba ugrott...! férjhez erőszakkal adták.

De minden embernek elállt szeme-szája,

Hogy ráhuzta Kunság legbarnább bandája;

Hogy a fösvény Vasnál tíz ökröt levágtak,

S behullt a feneke száz hordó- s tonnának.

Hívatalos vala boldog, boldogtalan,

Négy nap, négy éjszaka vígadván untalan.

Kalács, bor kifogott cigányon, koldúson,

Még a vándorlót is elfogták az úton.

Piros kun menyecskék, szálas szép kunfiak,

S teljes keblü szűzek táncban mulattanak;

A kerek mellbimbó vékony patyolatát,

Mint egy fényes tallér, ugy izzasztotta át.

Herkó páter is a vendégek közt vala.

Az éltesebbekkel beszélt, borozgata.

Szóval, olyan lakzit csapott Vas Benedek,

Amelyhez hasonlót nem lát minden gyerek.

Mig Kardszagon állott a nagy lakodalom:

Kuruc Szuhay az almás-szürke lovon,

Vas uram tanyáján termett hamarsággal.

- Utána száz meg száz szegény üres zsákkal, -

S szólott: ‘Atyafiak! tudom hallottátok,

Hogy Benedek uram ma nyert báróságot,

Rám bizta, hogy e nap emlékezetére,

Igazítnálak rá tölt buza-vermére.

És ő kegyelmének ez a jó’karatja:

Vigyen, ki mennyit bir, egy pénz nélkül adja;

Köszönet fejében csupán csak azt kéri:

Egy-egy üres zsákot vigyetek majd néki!’

Még csak egy lélek sem volt józan a tanyán,

S a kapzsi szegénység rakodott szaporán;

S elhatolt görnyedve, - majd a földet húzta

Némelyik orrát a nehéz tiszta búza.

Mátyás uram pedig felkapván lovára,

Fenyegetve nyujtá izmos öklét hátra;

‘Hahaha! bor, buza magától nem terem,

Az üres hordóért, nesze üres verem!’

Megvolt a nagy lakzi, de buzája miatt

Majd megütötte a guta Vas uramat;

Hát még midőn a nép szállongott a zsákkal:

Tölte minden percet méreg- s boszusággal.

Mult az idő s élt az uj pár nagy boldogan,

Míg a báróságot várta Vas nyugtalan;

Néha ki-kifakadt, de mult boszusága:

Rángatva nagy bajszát fürge unokája.

Vas a Hortobágyon jó idő multával,

Összeakad egyszer Szuhay Mátyással;

‘No hát labanc uram! emez rákiáltott -

Mikor isszuk már be az uj báróságot?’

Elbámult Benedek, s fülig veresedett...

»Tatár lapítsa meg a kuruc fejedet!«

S fél boszú-, fél kedvvel szólott, hogy haza-ért:

»Kis Bencét nem adnám ezer báróságért!«