Szükségben segítség

Mind egy célra kell sietnünk,

Mind egy úton ballagunk,

E pályát hogy kell követnünk,

Mind jól tudnánk azt magunk,

Óh jól tudnánk, hogy egymásnak

Közös segítségivel

E világi vándorlásnak

Könnyen bírnánk terhivel;

De azt véljük, hogy rózsákat

Csupán úgy szakaszthatunk,

Ha egynehány jámborkákat

A tövisbe buktatunk;

Hogy az élet édes mézét

Szánkba csak úgy nyelhetjük,

Ha a mások szája ízét

Keserűvé tehetjük;

Hogy útunkban dicsőséggel

Csupán csak úgy járhatunk,

Ha másoknak kevélységgel

A nyakára hághatunk.

Ez ellen már hány ezerek

Irkáltak, de hasztalan,

Mert csak gyötrik az emberek

Az embert minduntalan. -

Bűnnek lelke! ki földünknek

Színét így elfoglalád,

Csak tapodd hát életünknek

Minden szépségét alád.

De tudd meg, hogy a jó szívet

Meg nem tántoríthatod,

Bár elővégy minden mívet,

Amivel bosszanthatod.

Buja! Bátran dobzódhatol

A szegények zsírjából,

Ha jobb, amit kikaphatol

Az éhhel-hólt szájából;

De a bálok majd elmúlnak,

S ha kifarsangolhatunk,

Álorcáink majd lehúllnak,

S akkor majd mi múlatunk.

Csikarj te is szegény fösvény!

Élj húzással-vonással:

Majd ha elfogy ez az ösvény,

Megalkuszunk egymással;

Bár bírós légy, s mindenemet

Kényed szerint nyeljed el:

Egy magamnyi sírhelyemet

Ott tán csak nem perled el.

Vad erőszak! rút kevélység!

Gázolj bátran bennünket:

Jó barátok lehetünk még,

Ha lejárjuk terünket.

Vedd el minden szabadságom,

Lássad, hasznát hogy veszed:

Én ott kezdem méltóságom

Majd, ahol te végezed.

Az igaz, hogy ily reménynél

Sovárogni unalmas.

Mert addig a torkos elnyél,

Elgázol a hatalmas.

De hiában! mert más mód nincs,

Hordjuk tisztán szívünket,

Mulattat is ez a nagy kincs,

Dicsőít is bennünket.