SZÜLŐFÖLDEMEN.

Bércek, erdők szomorú hazája,

Mi von hozzád, mi von engemet?

Könnybe lábad a szemem pillája

S ajkamon sohaj a felelet.

Fájdalom von engemet te hozzád,

Legerősebb a láncok között;

Hadd csókoljam halovány szép orcád,

Hadd érezzek búban örömöt.

Itt születtem, bérceid növeltek,

Erdő és víz-zúgás ringatott,

Jó kedvemnek visszhangid feleltek,

Termő földed kenyeret adott.

A te völgyed, a Szamos vidéke,

Virág nyílott egykor ott nekem,

Tükrén játszik multam szép emléke,

Zúgásában sír a szerelem.

Szent földedben nyúgosznak szüleim

S érted halva annyi hű barát;

Fájdalmadba temetvék reményim,

Aminőket sorsunk egyszer ád.

Fájdalmadban az enyémet érzem,

Egyben kettőt, nincs számunkra ír,

Bérceidet sírhalmoknak nézem,

Melyik is nem köztök egy-egy sír?

Mégis szép vagy, ennyi változásban,

A természet hozzád hű maradt,

Rajtad most is annyi régi báj van,

Mennyi új seb bájaid alatt.

A tavasz rád ezer koszorút fűz,

Bérceidet kék ég öleli,

Zúg a fenyves, a patak folyót űz,

S tájaid mosolyját rengeti.

Szép vagy, Erdély, szép és szerencsétlen,

Koporsóban mosolygó halott,

S én szeretlek hőbben és hivebben,

Mint valaha szívem tudhatott.

Újabb bájad lett talán a bánat,

Avagy érzőbb most az én szivem?

Mert a búból néha szentség támad

S tisztul a sziv szenvedésiben.

Mit tudom? Elég ha érzem itt bent,

Van valamim, nem vagyok szegény,

Bár tebenned elvesztettem mindent,

Szent fájdalmad örökre enyém,

S jobb napodban, mely hű visszhangod volt,

Hogy sirasson, megmaradt dalom:

Minden, minden elveszett és megholt, -

El nem veszhet, él a fájdalom!