Szülőföldemnek bús határa

Szülőföldemnek bús határa, hajh,

elér-e még a bánat és sohaj?

Mert hozzád többé nem visz a vonat,

csak így emelhetem rád arcomat.

Gyermekkorom, áldott gyermekkorom,

te hontalan, hozzád kiáltozom.

Bölcsők, koporsók, temetői por

és templomok ormán az estbibor.

Kis iskolánk, amelybe a harang

oly édesen beszélt, akár a lant.

Lombok, virágok és színes kavics

a sínek mellett. Hullámos Palics.

Hold, nyári bál, rakéta, kéjes ég,

s a szélbe - karcsú lányok - jegenyék.

Szivembe húsz év gazdagsága s lágy,

édes-halálos méz: a vágy, a vágy.

Fejemre kulcsolom a két kezem,

és koravénen rád emlékezem.

Vagyok szegény, ki semmit sem akar,

harmincnégy éves, elfáradt magyar.

S nem kérdezem, az ég ragyog-e még,

Azt sem kérdezem, hogy vagyok-e még?