SZÜRETEN.

Szüret-e ez vagy talán tor?

Hallgatunk, pedig fogy a bor,

És sohajtunk, mint körültünk

A süvöltő őszi szél;

Jól illik, hogy ide űltünk,

Hull reánk a falevél.

Hajdanában nem így volt ez,

Hűn megmondja, bárkit kérdezz:

Pezsgett a szív, szólott a hegy,

Milyen vígan, mily nagyot!

A hegy hallgat, a szív szenved,

A lőpor meg elfogyott.

Komoran űl a vén gazda,

Nincs már többé vidám napja.

Rajta még a régi mente,

Régi kedve nincs sehol,

Ajkán egy-egy teremtette,

De sem tréfa, sem mosoly.

Rá-ráhuzzák a cigányok,

De a tánchoz senki sem fog,

Elindulnak, tovább lépnek,

Elhal a hang szomoran;

Ifjusága a vidéknek -

Hol és hol nem - oda van.

Fa alatt, a dombok alján,

Ül, mereng egy fiatal lyány.

Szeméből könnyet törűl ki,

Már rég menyasszony szegény,

De sirját sem tudja senki,

Hol nyugszik a vőlegény.

Az unalom egymáshoz űz,

Leülünk, hol lobog a tűz,

És beszélünk a multakról,

A szó gyakran megreked...

Lelkünk hosszan el-elgondol

És felszítjuk a tüzet.

Köd a völgyben, éj a bércen,

Már a tűz is alvófélben.

Halvány hold és sötét árnyak

A felhők közt oda fenn...

A halottak fel-feljárnak,

Sok a sír a völgyeken.