[SZÜRKÜLET]

Ez éles, tiszta szürkület való nekem.

A távolban tar ágak szerkezetei

tartják keccsel az üres levegőt.

A tárgy-egyén mind elválik a többitől,

magába mélyed és talán megsemmisül.

Ki tudja? Válaszolna erre ösztönöm,

de mint az eb, melyet gazdája megszidott

s kedvetlenül borong a rideg udvaron

s ha idegen jő, rávonít, de nem beszél,

olyan most ő. Mihez foghatnék nélküle?

Csak egy bizonyos itt - az, ami tévedés.

Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe

beléfogóznom. - Járni gyermek így tanul.

Hisz gyermek is csupán azért nem lehetek,

mert túlnyügös volnék, makacs és kétszinű,

talán mivelhogy minden ember épp ilyen

ravasz és csökönyös, ha az - hogy tudjam én?

Az egyik rámkacsint s azt mondja, szép fiú

s a másik: randa dög, megint nem dolgozol,

de hasadat azt félted! (Hát ne féltsem-e?)

Ez pénzt nyom a kezembe s így szól: Boldogulj,

megértelek, szenvedtem én is eleget

s amaz ellopja tőlem a szemetet is.

Ez ideránt, az odahúz, mind fogdos, vartyog, taszigál,

de észre egyikük sem veszi púpomat,

mit úgy hordok, mint őrült anya magzatát,

amellyel némaságot szűl - azt hiszi ő -

vagy ősi, tiszta űrt. Viselem púpomat

ődöngve én a hemzsegő körútakon

és senki