SZÜZEK, BALKÓNOK

Ó, hogyha egyszer nyitva hagynám

a szobám csak egy éjszakára,

mint csapszéket a pusztaszélen,

hol egy korty bor a mámor ára:

fejembe apró álomsapka,

kezembe szívem, ez az álnok.

És mérném, mérném szakadatlan

a csönd borát, e forró álmot.

A nyári éj, amint kinyúlik,

lomhán kocogna bé az ajtón;

s én az én könnyes levegőmbe

meríteném el, szivszakajtón.

Elveszne benne, sirna, rína:

szüzek, balkónok, ágyak várják,

s én beléfojtanám szívébe

véremnek éhes, szomjas árját.

És ott vergődnénk összefolyva

az éjszinnel befestett ágyon.

A legparáznább és a legtisztább

lennék ez éjjel e világon.